Szeptember 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Fogjam be a pofám, de mégis szólok

– Fogja be a pofáját, mert nyakon vágom! – kiabálta a fickó. Nekem. Szeretem a kihívásokat. Végül is udvarias ember, mert nem tegezett. Feldúltságának az volt az oka, hogy vonszolta kifelé az áruházból pici lányát, így: nem a kezét fogva, hanem az arcába csípve. A kislány bömbölt, az a drága jó édesapja óbégatott: – Gyere, gyere, gyere, a k…va istenit! És akkor én: – Mit csinál, nem látja, mennyire fájhat a picinek a csípés? Engedje el! Ekkor kaptam meg a közeljövőm szép kilátását, azzal a lehetőséggel, hogy leesik a fejem is. Nem addig van az. Jött a segítség. Nagy darab izomember. A drága jó édesapának a fülébe mondta: – Engedd el a kislányt, mert szétrúgom a tökeidet, itt és most. Hatott. Az óbégatása folytatódott, a kislány az egyik kezével égő, vörös arcát tapogatta, a másikkal megfogta a drága jó édesapjának a kezét. A veszély pillanatnyilag elhárítva. Ó, istenem, mi lehet otthon ebben a családban?
Szoktam szólni. Nyugiban, csendesen. Ha már nagyon éles a helyzet. Embertelen. Vagy a totál hülyének nézéskor. Az eredmény elég vegyes, de nem adom fel.
A szokásosnál kevesebben vagyunk az utcán. Fogjuk rá, hogy a semmi különös hangulatban megengedőbb magával szemben az ember? Ne fogjuk rá, mert Bunkóék esőben, fagyban, napsütésben is bunkók maradnak. A kontyos asszony körbepásztázza a parkolót, ugrál a szeme, mint a nézőknek a teniszmeccsen: jobbra, balra… Tiszta a levegő, mondja élete párjának a bombasztikus autó nyitott ajtaján. A férfi kimászik belőle. Elindulnak az üzletbe. Látják, hogy látom: sunyin beálltak a mozgáskorlátozottaknak kijelölt helyre. Nem számítok, mennek tovább. A bizgentyű osztályon hallom, ahogyan a kontyos reklamál, mert micsoda eladók dolgoznak itt, szarnak az illemre, percek óta várakoztatnak. Eljött az én időm. Közelebb megyek, mondom a kontyosnak: „Ja-ja, vannak egészen pofátlan emberek, itt is, az utcán is, a parkolóban pláne.  Istenuccse megismert, rögtön elhallgatott, és olyan gyorsan elhúztak, hogy a szelük megremegtette a polcokat.
Szoktam szólni. A durva, lekezelő hang miatt is.
Délben bejutottam a fülészetre. Semmiség, reggel nyolc órakor ott voltam. Négy-öt fehér köpenyes ragozta a semmit. Az egyik – fene tudja, ki volt az – kimosta a fülemet. Amikor felálltam, szóltam, hogy valami még mindig nem stimmel. Rám mordult az a fene tudja ki: – akkor jobb lesz, ha sürgősen ugrál, mert ha én nyúlok magához, azt nem köszöni meg. Puff! Engem most megfenyegettek. Egy szakrendelőben, egy franc tudja ki. Jó magasugró voltam, táncikám sikeres lett. Amikor megfogtam a bejárati ajtó kilincsét, visszaszóltam: bizonyára eltévedtem, mert ez állatorvosi rendelő lehet. Mind az összes fehér köpenyesnek megállt a keze, kapkodták a levegőt. Beállt a fülészfrász.
Szoktam szólni, ha húsz deka parizerbe öt véget suvasztanak, és a sonkát cafatokban kapom. Ha az e-mailben elküldött, fontos levelemre nem kapok – semmilyen – választ. Ha durván csépelik a gyerekek egymást az utcán. Ha hidegen hozzák ki az éttermi kaját. Ha…
Azért szoktam szólni, mert  itthon európainak lenni jó.
Lenne.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.