Augusztus 20,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Öljük meg egymást!

Kacor király – Múltidéző

Itt valami nem stimmel, valami nagyon nem stimmel, Pelikán elvtárs!

Szép lassan leépülünk,
könnyek nélkül mi az nekünk
A kezünk remeg, az arcunk fehér
Ne sírj értünk! Az Istenért!
Nem hitted, nagyon jól tudom,
hogy vezényszóra megváltozom
Én nem akartam, de hiába volt
Az első pofon mindent megold.

Pelikán elvtárs, itt valami nem stimmel, itt valami nagyon nem stimmel! Először akkor kezdett dübörögni az ördög az agyban, mikor kisajátították a kokárdát. A kokárda nemzeti jelképeink egyike. A nemzeti ünnepeink, nemzeti jelképeink márpedig szentek és sérthetetlenek. Soha semmilyen párt, semmilyen uralkodó és semmilyen eszme jelképévé nem válhatnak. Összetartozásunk, közös sorsunk szimbólumai. Ebbe a közösségbe az országunk minden tagja beletartozik. Mindenki, aki ebben az országban és határainkon túl magyarnak vallja magát. Március 15-e a mi közös ünnepünk, a mi magyar közösségünké, a mi magyar szabadságunké.

Aztán egyszer csak eltulajdonították, és nem volt többé a közösség jelképe. Akkor kezdett üvölteni bent valami! Mi lesz azokkal a honfitársaimmal, akik esetleg nem lojálisak a párthoz? Ők nem tűzhetik ki a kokárdát? Akkor ők nem a közösség részei? Akkor ők már nem is magyarok? Akkor ők már ne is ünnepeljenek velünk? Ha én most feltűzöm, az mit jelent, hogy párthű vagyok, vagy azt, hogy tisztességes magyarként ünnepelni szeretnék?

Összetartozásunk, közös sorsunk ekkor elszakadt. Mert hagytuk, hogy elszakítsák. Hagytam, én is hagytam, mert én kitűztem 15-én a kokárdát és elmentem az ünnepségekre, de már nem örömmel és nem büszkeséggel, hanem lehajtott fejjel. De akkor még erősebb volt bennem a hazaszeretet, akkor még legyőzte a politika téveszméit. Először életemben akkor szégyelltem, hogy magyar vagyok. Szégyelltem magamat is, mert másokat ezzel megaláztam. Szégyelltem, mert beálltam, pedig én csak ünnepelni akartam. Mert én kitűztem az ünnephez tartozó kokárdámat. Néztem a nem kokárdás ünneplőket és a szívem szakadt meg értük, pártállástól, vallástól, nemzeti és etnikai hovatartozástól függetlenül, én is részt vettem a kirekesztésben. Sajnálom, bocsánatot kérek mindenkitől, akit akkor ezzel megbántottam.

Jól fizetett bohóc vagyok
A kezem tiszta, a cipőm ragyog
A legszebb álmaim kigúnyolom
Ebből élek, csak ezt tudom
A kötelesség az első nekem,
Hogy mit miért tegyek, nem kérdezem
Ha rám parancsolnak, fegyvert fogok
Én tisztességes polgár vagyok!
Nekem még tisztességbe elhülyülni nagydolog
Amire vágynom kell, én arról álmodom”

Ez persze már rég volt, nagyon rég, talán a második rezsim idején. Azóta más a helyzet, sokkal rosszabb. Már nemcsak a kokárda különböztet meg minket. Az évek óta tartó gyűlölet propaganda megtette a hatásást. Ma már nincs olyan magyar, aki ne gyűlölne valakit, vagy inkább mindenkit. A migránsok meg nem jöttek, így kénytelenek vagyunk egymást utálni. Az elkeseredettség, kilátástalanság és tehetetlenség szülte depresszióból kivezető tévút mások hibáztatása, felelősségre vonása, a problémák hárítása. Mert a megvezetett, tanulatlan roma, mert a dolgozni nem szerető kockás, a liberális kozmopolita zsidó, a lefizetett vén hülye nyugdíjas, a meleg neonáci tehet mindenről. Meg a kalandvágyból elmenekültek, meg, akiket lassan 100 éve elszakítottak tőlünk.

Mindannyian felelősek vagyunk a kialakult helyzetért, akár belátjuk, akár nem. Minél hamarabb belátjuk ezt, annál hamarabb tudunk továbblépni. Egyelőre nem akarunk szembesülni a tényekkel, szerepet játszunk, mindenki a jellemének és lelkiismeretének legjobban megfelelőt választja.

Vannak lojálisok, kiszolgálók, örök tiltakozók, behódolók és közömbösök, semmiről semmit nem tudók, vagy semmit nem értők.

Vannak, akiknek mindent szabad és vannak, akiknek semmit sem.

Vannak, akik önös érdekből bekebelezik az egész országot, átgázolnak mindenen és mindekin, aki útjukba áll.

Vannak ügyeskedők, akik sok nyalás útján lassan kúsznak felfelé a mennyek felé vezető létrán, de az a semmibe visz. Csak még nem tudják, pedig bemutatták már többen az elmúlt hetekben, hogy onnan rohadt nagyot lehet esni.

Kevesen, nagyon kevesen vannak még azok, akik tennének, de egyedül maradtak. Egyedül hagytuk azokat, akik időben jelezték a problémákat, egyedül hagytuk a szociális, egészségügyi, oktatási, valamint korrupciós ügyek, NAV-os botrányok szószólóit, mert az első fenyegetés után nyüszítve bújik mindenki vissza a saját lyukába. Mert félünk a Kacor királytól és van is miért, hiszen a mi urunknak, királyunknak olyan nagy a hatalma, hogy minden állatot megreguláz.

Amiben éppen hinnem kell, én abban épp hiszek
Amiről tudnom kell, a tévéből tudok
Legszebb álmaim eladtam
Ami még meg volt, letagadtam
S, hogy mindezt régen, hogy hívtam én…
jaj itt van a szó a nyelvem hegyén!

Sokat változtunk mindannyian, önmagunkból kifordulva, téveszméket, erkölcstelen elveket követve, gyűrjük a mindennapokat, ássuk a sírunkat egyre mélyebbre, és nem teszünk semmit. Bujkálunk a Kacor király elől, és a király pedig előlünk. Futunk egymás elől, az ellenkező irányba. Néha csaptokba verődve izmozunk a bolhacirkuszban. Néhány órára elhisszük, hogy nem vagyunk egyedül, meg azt, hogy nem félünk. Majd hazamegyünk és holnap megint szembesülünk azzal, hogy egyedül vagyunk, hogy elfordulunk és máris összesúgnak a hátunk mögött. Hogy ki vagyunk égve és nincs jövőkép. Ma van, holnap meg majd lesz valami, ugyanez, csak minden nap egy kicsit rosszabb. Nem sokkal, csak kicsivel. Az első pofon fáj, aztán hozzászokik az ember. Aztán ha véletlenül egy nap kimarad, már nem is értjük, most mi van, akkor én már nem is kellek? Velem már nem is törődnek?

Azt hiszem, mi szeretünk félni, ez egy ilyen magyar specialitás; amíg félünk, addig se gondolkodunk. Az egy rettenetesen fárasztó dolog. Ha gondolkodnánk, szembe kellene nézni önmagunkkal, sorsunkkal és felelősségünkkel. Inkább nem! Na, meg a kifogások. Inkább nem szólok, az egzisztenciális biztonság megbénít. Meg a család, mi lesz a gyerekkel, ha rajta állnak bosszút, meg ki áll majd ki mellettem, kinek mondjam, ha úgyis süket fülekre találok, én már nem tudok külföldre menekülni. Nem is akarok.

Egyedül vagyunk, egyedül maradtunk és beleőrülünk a mindennapokba. Félünk, mert elhittük, hogy nekünk ebbe bele kell pusztulni, mert nekünk nincsenek jogaink, nincsenek neveink, nem vagyunk emberek, csak szolgálunk, kiszolgálunk, végrehajtunk. Agyhalottak vagyunk. Haldokolunk, minden pszichoszomatikus tünetet már kiválóan produkálunk. Fuldokolunk, kékülünk, fogy az erőnk percről percre. Depressziósak vagyunk, menekülünk a saját árnyékunktól is. Lázálmok gyötörnek, és utálunk mindent és mindenkit, tiszta szívből és intenzíven, okkal, vagy ok nélkül. De leginkább ok nélkül. Koncepciós pereket gyártunk, feljelentünk, lehallgatunk, megfigyelünk. Nem nagyban, kicsiben, mindenki végzi a saját dolgát, azon a szinten, ahol éppen van. Mindenki mindenki ellen. Olyan ismerős ez a történet is már.

Mert tudod, Pelikán elvtárs, itt valami nem stimmel, valami tényleg nem stimmel! Ha van sapkája azért, ha nincs azért. Köpködünk jobbra-balra, a láma leckét vehetne tőlünk. Ez a játszma már rég nem az ellenzék és hatalom között folyik. Hanem közted, köztem, köztünk. Nem tiszteljük, nem szeretjük egymást és már rég nem bízunk egymásban. Csak össze vagyunk zárva, de már nem vagyunk fontosak egymásnak. Már nem csak a szomszéd tehene dögöljön meg, hanem dögöljön meg a szomszéd is!

Lehet, hogy még mindig a sokk hatása alatt vagyunk. Lehet, hogy még mindig nem égeti eléggé a tűz a hátsónkat, az agyban az ingerületek felszaladtak, de a visszajelzésre még várni kell. Még nem tudjuk, hogy mit is kellene tenni. Vagy már el sem hisszük, hogy tehetnénk is valamit. Vagy még mindig nem állt ki, vagy meg sem született az az ember, aki ebben a helyzetben irányt tudna mutatni. Akiben egy emberként tudnánk bízni, aki mögé végre emelt fővel be lehetne állni.

Addig is el lehet égni, szabadon választottuk, de nagyon fog fájni! Akkor segítsünk nekik, legyünk túl rajta minél hamarabb! Öljük meg egymást! Szolgáljuk ki a rendszert! Milyen szép megemlékezéseket fognak tartani a diktatúra áldozataiért – értem, érted, értünk – néhány évtized múlva! De azt azért ne felejtsük el, az áldozatok maguk is felelősek a halálukért! Tehettünk volna valamit magunkért, de nem tettük meg. Vagy tegyünk valamit ellene! Majd szóljatok, ha felébredtetek, majd szóljatok, ha elkezdjük!

De addig is nagyon szépen kérek mindenkit, talán ne köpködjük egymást, talán legyen ez az első lépés! Az első és legfontosabb!

Szép álmokat kedvesem!
Sokkal szebbeket, mint nekem
S ha álmodban majd boldog leszel,
kívánom, hogy ne ébredj fel!

Tiszi

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.