Június 20,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Nem bír érdekelni sem a hazájuk, sem a hazafiságuk

A minap írtam egy hendiatriszról, az “Isten, haza, család” címzetű förtelemről, akkor a kereszténység volt a téma, a hármasságból csak az isten fogalmával vacakoltam kicsit, kellene már a haza nevű mélytorok öblögetéssel is foglalkozni, ne lehessen rám fogni, hogy csak ateista vagyok (nem vagyok eléggé, még az ateizmussal kapcsolatban is vannak kétségeim), vegyük hozzá az apatriotizmusomat is (úgy látszik, nincs ilyen, az ellenőrző program aláhúzta, én meg fölvetettem vele, mostantól van – legalábbis az én gépemben).

A témának az ad különös aktualitást, hogy ezúttal egy Brüsszelben tenyésző seggnyaló üzente meg a Párt kizárólagosnak tekinthető hazafiságát a különben nemlétező baloldalnak. Hazaszeretet, hazaárulás, hazafiság (érdekes, hazalányság nincs, furcsa, nem? – hogy ilyen is csak a férfiaknak van, ez nem lehet véletlen, valószínűleg azzal egyenértékű, ami még ezen kívül csak a férfiaknak van). Aztán van még a házaló, a hazárd és a házasság. Valamint a hazátlan és a házatlan. Mind a házból származó szó. A latin nyelvekben a páter a szótő (pater-tris – atya), ez is jellemző, a hazát, a melegséget, az otthont éppen attól a szülőnek (ki tudja miért) nevezett embertől származtatják, aki az esetek többségében mindent megtesz azért, hogy ezt a meghittséget szétdúlja – emlegetem sűrűn a Biblia nőgyűlöletét, onnan ered a máig kiirthatatlan hímsovinizmus, a fizikai erőfölényével minden értelmes emberit, azaz a nőkben meglévő tulajdonságokat kisebbrendűségi érzésből elnyomó hímnemű ember felmérhetetlen kártevése.

patria betűhíven megjelenik még az angolban is, amennyiben a hazafi ott is patriot, de a hazát is az apából eredeztetik, ahogyan a németek is (Vaterland), bár náluk van egy érdekes kettősség a Heimat szóban, ami elsősorban otthont jelent ugyan (sőt, a heimlich származékszóban ott van a menedék is, ha a titokzatosnak – ezt jelenti a heimlich – tulajdoníthatunk egy ilyen jelentésárnyalatot). Nem találok semmi kivetnivalót abban, hogy a magyar nyelv egy tárgyat jelölő közös főnévből származtatja a haza nemesnek vélt fogalmát, sőt még tetszik is, szívesen ajánlanám a hazaszeretet nevében dühödten vagdalkozók figyelmébe ezt a körülményt, ha az efféléknek lehetne valamilyen elemi ismeret megszerzését ajánlani.

Én nem szeretem a hazámat, hazafi sem vagyok, igaz, hazaáruló sem, mert azzal a fogalommal végképp nem tudok mit kezdeni. Ezenkívül nem vagyok hazátlan sem, de nem azért, mert ezzel szemben hazás volnék, hanem mert az általánosan elfogadott módon ezt a szót sem tudom értelmezni. A haza megszilárdult ragos alakulat, a haz szótőhöz illesztett lativus-i raggal azt jelenti, hogy valahonnan máshonnan a házam felé irányítom a lépéseimet. Az a haza, amiről itt most beszélünk, a haza határozószó főnevesüléséből keletkezett és vált magasztos, de valójában tartalmatlan, álságos, hazug érzeményeket kifejező fogalommá. A haza határozószót értem, a hazatérést szépnek tartom, bizonyos távoli tájakról való érkezés vagy legalább vágy esetén még torokszorítónak is. De a hazát mint politikai és jogi terminus technikus-t, a zászlólengető, melldöngető nacionalizmus felsőbbrendűségének manifesztációját taszítónak találom, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert országunkban (nemcsak korunkban, most csak sokszorosan) ezt a haza “értelmezést” hallom, olvasom politikustól és közmagyartól. Nem bír érdekelni sem a hazájuk, sem a hazafiságuk.

Közel harminc éves voltam, amikor először kaptam útlevelet. A nagyapámtól rám testált örökségből még megvolt négy bérház Bécsben, anyám néhány hónappal korábban nyerte meg a pert az osztrák állammal szemben, néhány jogtechnikai eljárás után az enyém lehetett volna jogos örökségem. A négy bérház a Prinz Eugen Straßén áll, a Belvedere palotával szemben, elég jó hely, minden normális ember összetörte volna magát, hogy a tulajdonosa lehessen egy ilyen fantasztikus vagyonnak. Szocialista állampolgár voltam, ezt a tranzakciót akkor lehetett volna lebonyolítani, ha “disszidálok”, azaz ott maradok Ausztriában, itt Magyarországon távollétemben börtönre ítélnek (nekem volt még egy külön záradékom is az 56-os múltam miatt), ami azt jelenti, hogy soha többé nem térhetek haza. Hogy világosabb legyen a képlet, nem volt még meg a két fiam, sőt a mamájukat sem ismertem akkor, nem érdekelt semmiféle pénz, semmiféle vagyon, a Hausanwaltomtól (ez az ügyvédeim közül az, aki a házak ügyeinek intézésével volt megbízva) kértem tizenötezer schillinget, mert könyveket és lemezeket akartam venni, de semmi nem kötött sem Magyarországhoz (senki és semmi, hogy pontos legyek), sem máshová. Az útlevelet harminc napra kaptam, a huszonhetedik napon hazajöttem, elfogyott a pénzem, meg aztán kicsit tartottam is attól hogy a vámon majd kereskedelmi mennyiségnek ítélik a könyveimet és lemezeimet, és esetleg elkobozzák. Két dolog vezérelt azon a bizonyos huszonhetedik napon. Az egyik: kénytelen vagyok eltűrni, hogy mások határozzák meg, elhagyhatom-e azt a helyet, ahol élek, azt viszont szinte tűrhetetlennek tartanám, ha még azt is meghatároznák, mikor jöhetek haza. A másik valamivel bonyolultabb. Öt évvel ezelőtt egyszer már megpróbáltam leírni, azt most ideteszem.

Bretagne-ban nyaraltunk egy Port Manech nevű halászfaluban. Ha a nyaralás fogalmának nem a klasszikusan teljes terjedelmét használjuk, csak egy szűkített komfortfokozatút, legalább napi egyszeri étkezéssel, akkor is talán pontosabb úgy mondani, hogy Port Manech-ben töltöttünk nyolc-tíz napot 1977. nyarán. Azokon a napokon, amelyek az ennivaló vásárlás ünnepét jelentették, én jártam át a szemközti szatócshoz, minthogy a feleségem nem beszélt franciául.

E rendkívüli alkalmakkor sosem tartottam előadást Racine dramaturgiájáról, ahhoz meg elég megtévesztő volt a nyelvi készségem, hogy az eladó csak a harmadik vagy negyedik beszerző napon tegye föl a kérdést: Franciaországnak melyik vidékéről származom, mert azt hallja, hogy nem vagyok breton. Mondtam, magyar vagyok. Az eladó, akiről nyomban ezután kiderült, hogy az üzlet tulajdonosa, ezen úgy meglepődött, hogy bezárta a boltot, és összehívta a személyzetet egy rögtönzött kvízjátékra: ki hallott már arról, hogy van egy Hongrie nevű ország is a világon, annyit segít (tőlem már hallotta, könnyű volt neki), hogy az illető ország ráadásul Európában van. Érdekes és tanulságos vita alakult ki, amelyben a játékszabályok szerint én csak igennel vagy nemmel válaszolhattam, egy-egy minimális segítséggel olykor kiegészítve. Az egyik péknek végül beugrott, hogy egyszer hallott valamit valahonnan messze északkeletről, a cseh tenger partjainál mintha volna egy egzotikus ország (művelt ember volt a pék, olvashatott Shakespeart) – tényleg, mondjam már, hogyan van ez a mi nyelvünkön. Mondtam, Magyarország. Tetszett nekik.

Kérték, hogy meséljek róla, és ne azt mondjam, Hongrie, hanem azt, hogy Magyarország. Meséltem, és mindig úgy mondtam, hogy Magyarország. Nem emlékszem, miket meséltem. De végül abban maradtunk, hogy ők feltétlenül el fognak jönni hozzánk, mert ez egy csodálatos ország lehet, és nagy megtiszteltetésnek tartják, hogy náluk vásárolok.

1977-ben átfogó vizsgálat folyt ellenem, amelynek a végeredményét úgy prognosztizálta a VIII. kerületi pártbizottság prominense, midőn átadta ügyemet a Pártközpontnak, hogy a mi liberális országunkban már senkit sem csuknak börtönbe a politikai nézetei miatt, de amit én megengedek magamnak, az bőven túlmegy az ő tűréshatárukon, nagyon sajnál engem, amiért nem vagyok hajlandó a nyilvános bocsánatkérésre, aminek következtében pedig csak az állásomat veszíteném el… Abban az évben 34 éves voltam, életemben harmadszor utaztam. Addig történt velem egy és más, sokszor, sok helyen hallottam hogy nem vagyok én idevaló, bizonyos vélemények szerint 1970-ben azért kaptam meg első útlevelemet, mert a hatóságok arra számítottak, hogy kint maradok, jobb lesz úgy nekik is, nekem is.

Nem emlékszem, miket meséltem Magyarországról, de azt tudom, hogy könnyű dolgom volt, mert a hallgatóság semmit sem tudott rólunk, nem tehettek föl kínos kérdéseket. 1970-ben anyám egy kedves ismerőse látott vendégül Leoniban, a Starnbergi tó partján, Böse úr író volt és filozófus, az akkori nyugatnémet szellemi elit kiemelkedő alakja. Ő jól ismerte Magyarországot, hajnalig tartó vitákat folytattunk, időnként fölnevetett, és azt mondta, már majdnem megingattam, már majdnem elfogadta az én érveimet és leírásaimat, amelyekkel védem a védhetetlent, miért teszem ezt? Mert az az én országom. De hát nem jó, nem működik, fals az egész! Persze, tudom, de most nem erről beszéltünk, hanem Magyarországról. Diktatúra van! Tudom. Lecsuktak, agyonvertek, osztályellenségnek nyilvánítottak! Nem felejtettem el. Akkor mit akarsz ott? Az az én országom.

Ez itt egy földterület, amely különféle asztalokon különféle papírokra rajzolt vonalak által meghatározottan különféle határok között valamivel több, mint ezer éve Magyarországnak neveztetik. Különféle szláv és germán néptörzsek által körülvéve tartja a maga idegenségét, mert tartatják vele puszta etológiai alapon, amennyiben az ősember csoportazonosságra épülő önmeghatározási képessége az évezredek során annyit fejlődött, hogy az idő előrehaladtával mind nagyobb távolságokról tudjuk ölni egymást.

Olykor lett volna lehetőségünk, hogy idegenek helyett kedves szomszéddá váljunk, ám azon ritka alkalmakkor, amikor mi voltunk errefelé a legerősebbek, tehát megengedhettük volna magunknak, hogy nagyvonalúak legyünk, nekiláttunk nagyképűsködni, és törvények által lenézni tótbregyót, csuest, oláhot. A világátlagnál is ostobább és felfuvalkodottabb magyar politikai élvonal (ezeknek a mostaniaknak példaképül szolgáló elődök, akik egyebek között két háborúba vitték bele az országot) ezek elhitették a néppel, hogy a magyar különb mindenkinél – és mégis itt vagyunk. Átrajzolták a vonalakat, megszabták, mit tehetünk, hol és mikor, megaláztak és közölték, hogy alábbvalók valók vagyunk mindenkinél – és mégis itt vagyunk. Nem vagyunk sem különbek, sem alábbvalók, csak más a nyelvünk, és kicsit más a szellemi és civilizációs kincstárunk. Én ebbe a kincstárba születtem bele. A magyar nyelvet beszélem a legjobban, és ahhoz vagyok szokva, hogy általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is.

Elfogadtam ezt a valamivel több, mint ezer évet olyannak, amilyen vélhetőleg volt, és igyekszem sokmindenkinek elmondani, hogy vélhetőleg milyen volt, megpróbálván a többi ember szemének szintjére irányítani az égre emelt, öntömjénnel elhomályosított tekintetet, és kiegyenesíteni a szolgálatra görbült gerincet. Itt voltam skarlátos, itt féltem, hogy hazafelé az iskolából megvernek, aztán amikor megvertek, már nem is olyan nagyon féltem. Magyarul tanultam írni, olvasni, és bár tudok még egy néhány nyelven, némelyiken írni-olvasni is megtanultam, az azért nem olyan, mert amikor magyarul tanultam, még kisgyerek voltam, és akkor itt hatalomátvétel volt, kitelepítés, porszag és az ápolatlanság változtathatatlannak látszó, áporodott lehelete.

Meg voltak aztán napsárga színű, szalmaillatú nyarak, távolból vágyott lányokkal, akik megközelíthetetlenek, pontosan olyanok, ahogyan Karinthy Frigyes leírta őket a Tanár úr kéremben. És volt Karinthy Frigyes meg a Tanár úr kérem. Jó, volt Leacock, Milne, Thomas Mann és Montaigne, akik így együtt talán kitesznek egy Karinthy Frigyest, de amiről ők írnak, az egy kicsit más. Nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire ez a mi szellemi és civilizációs kincstárunk különbözik az angoltól, a némettől meg a franciától. Nem jobb, mint azok, szerintem nem is rosszabb, de az bizonyos, hogy legalább egy szempontból más, abból a szempontból, hogy ez az enyém, mert jobban ismerem, mert itt éltem, ahol magyarul beszélhetek, és ahol általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Ez az én országom.

Eddig az idézet. Ami nem a hazáról szól, hanem a szülőföldről, meg ilyesmiről. Ha valaki nagyon akarja, állíthatja azt, hogy ez a haza. Nem ez. Itt, ebben az országban elsősorban, de attól tartok, sok más országban is, például az Egyesült Államokban valami másról beszélnek. Nem csak a politikusok. Engem az a fajta haza nem érdekel.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.