Október 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Érdemes lenne kipróbálni, milyen boldogabban élni

Én még változatlanul a spanyol telet élvezem (tegnap történetesen 13 fok volt, de legalább a szél is fújt, estére a 4 fokot súrolta alulról), de sajnálatos módon a magyar hírek itt is utolérnek. Az Indexen olvasom, hogy Budapesten egy roma zenekar tagjait nem engedték be egy szórakozóhelyre. Mert romák. Tudom, hogy a szórakozóhely ezt nem ismerte el, nem is fogja, az nálunk nem szokás. Tagadni, ködösíteni, megsértődni, hőbörögni igen, nyíltan beleállni a rasszizmusba nem, mert még ahhoz is kellene valamiféle gerinc.

Vissza Granadába. Ma a Sacromontén, a cigányok hegyén jártunk. Nem mondom, kell hozzá szufla és nem annyira bántuk, hogy nincsen negyven fok. Láttunk roma családokat, arabokat, olaszokat, feketéket egymás mellett lakni. A barlanglakások, mint a fecskefészkek úgy sorakoznak a hegyoldalban. A szemmel látható módon nagyon drága és igényes villák mellett a sziklába vájt, a világ minden tájáról idesereglett hippik lakta barlangok jól megférnek. Senki nem harapja el senki torkát azért, mert az más bőrszínű, más a szeme vágása, a haja színe, az anyanyelve.

A helyiek elmondása szerint régebben erősen elkülönültek az emberek, a cigányok a Sacromontén, az arabok az Albayzinon laktak, ma már keveredik minden mindennel. A két hegy egyébként egymás mellett van. Sétáltunk az őségi, kövekből rakott sikátorokban és minden alkalommal megdöbbentünk, hogy ahol a mi meggyőződésünk szerint egyáltalán nem fér el egy autó sem, ott simán kétirányú a forgalom. Ettünk cigány étteremben, spanyolban, marokkóiban és mindenben, ahová csak bevetődtünk és persze ami belefért a pénztárcánk nyújtotta lehetőségekbe. Egyik étterem se talált semmi kivetnivalót abban, ha heten rendeltünk egyetlen tányérnyi ételt. Gond nélkül hoztak hét kistányért, hét villát. Eleve mindenhol úgy tálalták a tapast is, a megrendelt kaját is, hogy mi azt meg fogjuk osztani egymással. A spanyolok szeretik megosztani a szeretteikkel, barátaikkal azt, amijük van. Legyen az egy pohár bor, az ebédjük, a tereik, az utcáik, a gondolataik.

Ha buszra szálltunk, a társaságunk legidősebb tagjának mindig volt ülőhelye. Bármennyire zsúfolt volt is a jármű, azonnal felállt valaki és udvariasan mutatta: tessék leülni. A spanyolok általában nagyon tisztelik az időseket, mondta a kísérőnk. Láttuk. De nem csak őket tisztelik.

Pontosabban nem tisztelnek senkit (talán nem ez a jó szó), hanem elfogadnak mindenkit olyannak, amilyen. Láttam kendőbe bugyolált fejű muzulmán nőket és férfiakat kijönni egy épületből – templom, vagy imaház lehetett -, a nők belekaroltak a férfiakba, vagy kézen fogták egymást és úgy mentek a szűk utcán, ahol szembetalálkoztak egy csoport másik, talán spanyol emberrel, akik a saját templomukból mentek hazafelé, a két csoport összekeveredett és beszélgetni kezdtek. Ismerték egymást, talán többen barátok voltak.

Sok mindent láttam, amit otthon nem, vagy ritkán. És sok mindent nem láttam, amit otthon igen. Nem láttam például részeg embert. Nem láttam plázacicát, sem kigyúrt kopasz humanoidot. A nők haja általában hosszú, ritka a rövid frizura, ahogy ritka a tűsarkú cipő is, többnyire kényelmes cipőben trappol mindenki. Műkörmöt sem láttam, kihívó, hivalkodó ruhát, ékszert sem. Nem láttam türelmetlenül rohanó embereket, de olyat sem, hogy egy kisgyerek hiába próbálja meg felhívni magára a szülei figyelmét.

Láttam viszont nagyon sok mozgásában, vagy értelmileg sérült embert. Rengeteget. Nem többet, mint ahány nálunk, vagy bármelyik másik országban van. Nincsenek többen, de kint vannak az utcán, részei az életnek. Amikor a nagy család szombat este kicsődül az utcára, azt többnyire együtt teszik. Dédi, nagyszülő, felnőtt, gyerek, kisbaba babakocsiban, mozgássérült kerekes székben, mindenki egy csoportban sétál, együtt ülnek le a számtalan pad valamelyikére, az egyik parkba, vagy valamelyik borozóba, étterembe.

Minden este megélénkül a város, de főleg a szombat a nagy családi mászkálások ideje. Mindenhol tömeg van, de ezen senki nem akad fenn. A vendég maga kapkodja le az asztalról az előző vendég otthagyott poharait, ha valakinek nem jut ülőhely, hát áll, vagy leül a földre, járdaszegélyre, amit talál. Mindenféle színű, öltözetű, nyelvű ember megfér egymás mellett, láttam egynemű párokat kézen fogva sétálni, láttam lakkozott körmű, kirúzsozott szájú fiút egy lánnyal fagyizni, a járda szélén ücsörgő embert, aki alvó kiskutyát dajkált, flamenkót játszó cigányokat, csocsózó pasasokat a kocsmában (az egyik játékos a kocsmáros volt, ezért akadozott a kiszolgálás), de ezt senki nem vette zokon.

Az üzletek és vendéglátóhelyek többnyire kora délután bezárnak, délután nyitnak ki újra és késő éjszakáig, olykor hajnalig nyitva tartanak. Rengeteg mindent láttam, de türelmetlenséget, rohanást, kedvetlenséget, figyelmetlenséget, megvetést nem láttam.

Biztos, hogy van alkoholizmus, rosszindulat, kábítószer probléma, irigység, gonoszság és minden, ami bárhol van, ahol emberek élnek, nekem szerencsém volt, mert nem futottam bele. A baj az, hogy otthon nem belefutni nehéz az ilyesmibe, hanem elkerülni lehetetlen. Pedig sokkal jobb, embernek valóbb ez az életfelfogás, mint a gyűlölet, a rasszizmus, a türelmetlenség, az előítéletre épülő elutasítás. Érdemes lenne kipróbálni, milyen boldogabban élni.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.