Nézem a választási eredményeket, keserű a számban a rozé kisfröccs, és egyszer csak azon kapom magam, hogy belefáradtam ebbe az egészbe.
Amikor a szerető szülő kedves gyermekének élete a bűn felé kanyarodik, akkor a szülő sokáig, néha abnormálisan sokáig talál mentségeket gyermeke számára – pont azért, mert szereti. Az első iskolai verekedésnél, egy kamaszkori bolti lopásnál, az első kábítószeres esetnél mindig talál valamit: rossz társaságba keveredett, megviselte a válás, rossz időszaka van, de nem rossz ember ő, higgyétek el, meg fog javulni… Amikor a mentségek elfogynak, amikor a szerető szülő nem tudja tovább palástolni már önmaga előtt sem, hogy a szívének annyira kedves gyermeke mégis rossz ember, akkor abba az ember szíve beleszakad.
Vasárnap este az én szívem beleszakadt.
Mi is próbáltunk mindig „mentségeket” találni, egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy az általunk annyira imádott Magyarország polgárai valóban így gondolkodnak, mondtuk, hogy a választási rendszer így, hogy a határon túliak úgy, meg az alternatíva hiánya amúgy, meg mondtunk még százezer és egy dolgot. Vasárnap este elfogytak a mentségek, elfogytak a magyarázatok, nyilvánvalóan nem ilyen okok állnak a választási eredmények hátterében – hiába is fogják a konokpéterek és a puzsérróbertek versenyt ordibálni, hogy „mertagyurcsány” meg „mertazemeszpé”. Nem. Honfitársaink hosszú, tömött sorokban vonultak választani, és boldogan szavaztak mondjuk arra a Kósa Lajosra, aki pár hete állított ki magáról saját kezűleg bizonyítványt, miszerint ő az ország egyik legbutább embere! Nem tudatlanság, nem fenyegetettség, nem a „birkanépség” okán, hanem nagyon is tudatosan: azért mert nekik ez tetszik.
Nem szokásom személyes ügyekkel előhozakodnom, de most kell. Teljesen átlagos életet élő magyar ember vagyok. Kicsit több év van már mögöttem, mint előttem. Három testvérem közül pontosan hárman élnek már külföldön, a hozzájuk tartozó jelentős számú gyerekkel együtt. Az érettségi előtt álló fiam is a külföld felé kacsingat. Az elmúlt nyolc évben sok mindent csináltam, szerveztem fórumokat, pódiumbeszélgetéseket; írtam sokat, jókat és kevésbé jókat egyaránt, sokat ide a Kolozsvári Szalonnára is – a közlésekért utólagos köszönet!
De most befejezem. Ennek a mostani Magyarországnak az ügyei nekem többé már nem az ügyeim. A törvényeit betartom, az adóit befizetem, a fontosabb ünnepeit megünnepelem – mást nem is nagyon tehetek – de az ország ügyeivel nem foglalkozom többé. Kellemetlen belegondolni, hogy miközben a legnagyobb jószándékkal próbáltam a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk, nemhogy semmi „eredménye” az erőfeszítéseimnek nem volt, sőt, – látva kis falum választási eredményeit – sokkal valószínűbb, hogy csak nevetve legyintenek a hátam mögött, hogy na, már megint mit erőlködik ez a hülye.
Megmérettem és könnyűnek találtattam.
Mindenki vigyázzon magára, próbáljon örömet találni egy jó könyvben, egy Mozart hegedűversenyben, egy pohár finom borban, a barátaiban – hosszú ideig másban úgysem fog.
Áldjon meg benneteket a Jóisten!
Ráczkevy Miklós
Ha tetszett a cikk, de olvasnál még többet, ha a politikán kívüli világ is érdekel, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor szeretettel várunk a Szalonnázón. Naponta megjelenő magazinunkban megtalálod szerzőink egyéb írásait is, de olvashatsz zenéről, tudományról és még számtalan témáról a folyamatosan bővülő Szalonnázón.
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.