Október 20,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Lehet nyavalyogni, hogy mit miért nem lehet, és mi lesz, ha belefogunk. De

Hosszan törtem a fejemet azon, ami a minap letérített a keresés útjáról, ahol a magyar történelemírás hazugságának eredője után kezdtem nyomozni: a tanárok felelősségén gondolkodtam. A lehetőségeiken. Nem mondtam (azt hittem, értelemszerű), nincs olyan, hogy tanárok. De azért az csak lehet kérdés, még olyan sincs, hogy a tanárok közös érdeke?

Annak idején egy tantestületi értekezleten jelentette be az igazgató, hogy a tanári véglegesítésem helyett az eltávolításomat javasolja. Leírtam már egyszer-kétszer, engedelmet azoktól, akik már olvasták, de én csak abból indulhatok ki, hogy mindig vannak új „hallgatók”: a módszereim borították ki az igazgató elvtársat, és (mint hamarosan megtudtam) sokakat a tanárok közül is. Hogyan képzelem én azt (egy-két kirívó példára szorítkozom), hogy nem osztályozok, nem feleltetek, nem íratok dolgozatot, nem adok házi feladatot, az osztály nem áll haptákba, amikor én belépek a terembe, aki beszél, nem jön ki a táblához, sőt ülve marad a helyén, nem érdekel, mi van leírva a tankönyvben, nem akarok születési és halálozási évszámokat hallani, lehet adatszerűen tévedni, ha a gyerek a lényeget érti – és egyáltalán, miképpen képzelem én a „tanulókhoz” való viszonyomat, miért gondolom, hogy azok gyerekek, méghozzá egyenként azok, akikkel külön-külön törődni kell, és hogy gondolom én, hogy nem megtanítani kell nekik a tantárgyamat, hanem megszerettetni velük, méghozzá annak a végképp elfogadhatatlan alapelvnek a jegyében, miszerint majd ők eldöntik, mi tetszik nekik, mi nem, mert képesek önálló gondolatok előhívására. Azt hittem, elküldenek ugyan, de majd a tanárok rokonszenvének kíséretében távozom. Mentségem, fiatal voltam. Az igazgató elvtárs nem kérte ki a testület véleményét, de ha megtette volna, akkor sem járok jobban, többen mondták volna, hogy takarodjak, mint ahányan a maradásomra szavaztak volna. Hagyján. Ez valószínűleg ma is így történne. Mármint ha megkérdeznék a tanárokat.

Amit leírtam, eléggé munkaigényes, elismerem. Az a bizonyos porosz rendszer, ami akkor szabályozta az iskolát, és ami lényegében szabályozza ma is (az utóbbi nyolc évben még romlott is a helyzet), kétségtelenül kényelmesebb, ráadásul a hatalmi szerkezet, ami a gyereket a tanár vazallusaként kezeli jónéhány „pedagógus” alapmotivációja volt a pályaválasztáskor, ez mind olyan tényező, ami eleve nagy és lényegileg különböző csoportokra osztja a tanárokat. Azaz sokan lehetnek, akiknek tetszik a csúti futballista, aki nem is érti, mi a baj azzal, hogy neveljünk becsületes közmunkásokat, akik annyit fognak dolgozni, amennyi munka után már fáradtak lesznek lopni.

De a túlnyomó többség nem lehet ilyen. A túlnyomó többségnek van közös érdeke. Azt mondtam a múltkor, tessék föltenni kérdéseket. Ezek közül az első: kitől tetszik félni és miért. Eltávolítják az állásából, esetleg még börtönbe is csukják? 120-130 000 embert, igen? Egy egész szakmát? Ezt még a diktatúrának nevezett szocializmusban sem tudták volna megtenni. Nem lehet csak úgy beszüntetni az oktatást? Ezt itt? Ezt nem lehet, ezt kell beszüntetni, úgy ahogyan van, már régen meg kellett volna tenni. Ha kellene is, hogyan. Ez volna a következő kérdés.

Mondok egy példát, jó? Akartam alapítani egy rádiót. Az ötlet zseniális volt (nem én találtam ki), csak meg kellett valósítani. A különféle hatósági engedélyek beszerzése, a hálózat kiépítése, a stúdió helyének a kiválasztása, annak a megépítése, a műsorkoncepció kidolgozása, a műsorszerkezet felállítása az én dolgom volt, és az én dolgom lett volna a rádió működtetése is, azaz én voltam a projektben a szakember, ezt az is tudta, aki az ötletet hozta. Ez így együtt, hozzávetőleges számítások alapján úgy két-három év alatt lett volna kivitelezhető, ha mindenki tartja a határidőt (ez nem szokás), akkor másfél év. Úgy döntöttem, nekem nincs erre ennyi időm. Magam elé tettem a telefont (nem volt még mobil), megszerveztem a személyes találkozókat azokkal az emberekkel, akikről tudtam (mondom, ez volt a szakmám), hogy az intézkedési jogkör a kezükben van. Mindenhová elmentem, megvártam, amíg a titkárnő legépelte a szükséges papírokat, azt a nagyemberrel rögtön aláírattam, mondtam, ne fáradjanak a postázással, elviszem én a rendeltetési helyére, ott ugyanez volt a módszer. Közben a Rádió erre leginkább alkalmas hangmérnökét ráállítottam a műszaki tervek elkészítésére, elég pontosan tudtam (ez volt a szakmám), mennyi idő kell ehhez, azt megfeleztem, kapott három napot. Az intézkedéssorozatom első napjától számított harmadik héten elindítottuk a próbaadást, felmérendő a hallgatói reakciókat (a rádió speciális helyzetéből adódóan a közönség véleménye itt minden egyéb rádió eseténél fontosabb, úgyszólván létkérdés volt).

Naszóval. Lehet nyavalyogni, hogy mit miért nem lehet, és mi lesz, ha belefogunk, de akkor majd jól nem fog sikerülni, mert a lift fölesett a negyedik emeletre, meg azt is lehet, hogy néhány ember végigcsinálja azt, amit én tettem huszonvalahány évvel ezelőtt. Akiknek a tanárság a szakmájuk, akik tudják, kit kell keresni, akik megvárják, amíg az intézkedik, és akik meg tudják győzni a beszari de jószándékú hivatalnok lelkületűeket, hogy nem lesz semmi bajuk (és akik ismerik a sokmilliós fizetést szakító egyetemi oktatókat, akikről tudni lehet, hogy a jelenlegi rablóbanda kegyeltjei, akikkel most szóba állni sem érdemes, akik majd akkor fognak egy pillanat alatt átállni, amikor a jelenlegi rablóbanda mögött becsukódik a börtönkapu).

Azt mondtam az elején, ma is eltávolítanának engem sokan a tanári pályáról, akiknek tetszik a porosz rendszer. De azt nem mondtam, hogy ezek a tanárok meggyőzhetők, mert azt ők is látják, a jelenlegi iskolarendszer működésképtelen. A hogyan tovább már egy későbbi kérdés. Kérdezik sokan, mi lesz április 8-án. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a csúti dagadékot el fogják söpörni. Lehet, nem a választással. Hanem például úgy, ahogyan leírtam. Ja, a rádiómból nem lett semmi, mert a politika rájött, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió együtt is kevesebb emberhez jut el, mint én, minden módon rá akartak települni. Mondtam, nem tervezem politika nélkülinek a rádiót, de nem lesz párttulajdon, sem egyik, sem másik oldalon. Nem én találtam ki, ezt hogyan kell csinálni, ez is olyan lesz, amilyen például a BBC volt legszebb napjaiban, de másképpen nem tűröm el. Sem egyik, sem másik oldalon. Akkor egymásra találtak. Akkor abbahagytam. Jót röhögtek, hogy azt hiszem, pótolhatatlan vagyok, majd megcsinálják nélkülem. Én egyedül talán nem voltam pótolhatatlan. De azokkal együtt, akik velem dolgoztak, a bemondókkal, a riporterekkel, a szerkesztőkkel, a zenei szerkesztőkkel, velük együtt már az voltam. Az a rádió azóta sem szól. Csak mondom.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.