Március 19,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Mikor indul a tömeges dezertálás?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,018,900 forint, még hiányzik 1,981,100 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A demokrácia megsemmisítése, a fél ország elrablása után még mindig vannak, akik azon rágódnak, hogy mit lehetne tenni az Orbán-rendszerrel egy esetleges ellenzéki győzelem esetén, és a vita főleg ilyen kérdések körül forog: van-e jogi alapja annak, hogy a demokrácián elkövetett erőszakos megkétharmadolást feles törvényekkel megsemmisítsék; a jogi megsemmisítést a legyőzöttek bevonásával vagy nélkülük kell-e elvégezni. És ami a jogi megközelítés egyik mellékága: ki lehet-e rúgni egy életfogytiglan bebetonozott legfőbb ügyészt és az összes kilenc évre kinevezett komisszárt. Érthető az aggodalom, mert – ahogy sokan kifejtették – kétharmadnál kisebb arányú győzelem esetén az orbáni törvények és az orbáni beépített emberek lehetetlenné teszik a kormányzást.

Én azonban úgy vélem, hogy az alapvető kérdés nem jogi, hanem szociológiai természetű. Mert megtalálhatják a jogtudósok a szakmai szempontból tökéletes érveket, de ameddig a magyar társadalom jelentős részére (mondjuk, legalább nyolcvan százalékára) ezek az érvek nem hatnak, addig Orbánnak mindig lesz esélye visszatérni (vagy el se lehet zavarni), ha másképp nem, hát polgárháborút kirobbantva, és véres diktatúrát bevezetve. Ebben pedig egy jól szervezett, anyagi eszközökkel jól ellátott, az államhatalmat is birtokló kisebbségnek jobb esélyei vannak, mint a demokratáknak. Kivéve, ha ez a kisebbség legalább húsz százalék alá csökken. Ahhoz tehát, hogy bármilyen jogi érv hasson, a rendszer elutasításának (nevezhetjük utálatnak vagy gyűlöletnek is) el kell érnie egy kritikus tömeget. Ebben az esetben ugyanis hívei már úgy érezhetik magukat, mint a megszállók egy idegen országban, ahol minden sötét zugból az ellenállók golyója leselkedik rájuk. Egy ilyen közhangulatban már saját katonáinak is egyre vállalhatatlanabbá válik a vezér melletti kitartás, és megindul a tömeges dezertálás. A történelemben sok példa volt erre. És olyankor már senkit nem érdekelt a jogi megalapozás, senki nem kételkedett a változás legitimitásában.

A kérdés tehát úgy merül föl, hogy mikor és mitől éri el a rendszer elutasítottsága a kritikus tömeget. Bevallom, fogalmam sincs. Az elmúlt hét év során sokszor gondoltam úgy, hogy már-már eléri, hiszen az Orbán-rendszer egymás után taposott bele nagy társadalmi vagy foglalkozási csoportokba: a magánnyugdíjat gyűjtögetőkbe, a tűzoltókba, az orvosokba, a rendőrökbe, a pedagógusokba, a diákokba, a rokkantnyugdíjasokba, a munkanélküliekbe, a földművelőkbe, a bírói karba, a kiskereskedőkbe, a sztrájkjog elvételével és a munkaügyi törvényekkel minden alkalmazottba, a lezsírozott közbeszerzésekkel a vállalkozók tömegeibe, az egészségügy és a közoktatás tönkretételével mindenkibe, akinek nincs pénze magániskolára és külföldi egyetemre –vagyis a többségbe. Hallatszott és hallatszik morgolódás, érződött és érződik utálkozás, de a 2014-es választás és a váltakozó eredményű időközi választások azt mutatják, hogy még mindig messze vagyunk a kritikus tömegtől.

Az olyan kérdések, hogy a tartós társadalmi béke érdekében a Fidesszel vagy nélküle kell a demokráciát helyreállítani, vagy hogy elvehető-e jogszerűen a pár év alatt milliárdossá lett sameszoktól (vagy gazdájuktól) a rablott vagyon, nem a bölcs politizálás, hanem a megalkuvás kérdései – az igazságos megoldás elől való meghátrálás, a vereségbe való belenyugvás kérdései. Hiszen mindenki előtt, aki az elmúlt nyolc évben nyitott szemmel járt, nyilvánvaló, hogy az állások betöltésénél – a köztársasági elnöktől az utolsó falusi iskolaigazgatóig – a párthűség, és nem a szakmai kiválóság volt a kiválasztás szempontja, és ez érzékelhető a munka minőségében is. Aligha elégítené ki az emberek igazságérzetét, ha ez így maradna. Az is nyilvánvaló, hogy sokan jutottak tisztességtelen eszközökkel vagyonhoz. A kérdés azonban az, hogy hány ember igazságérzetét zavarják ezek a dolgok annyira, hogy a rendszer megváltoztatása érdekében akár átmeneti áldozatokat is hozzon. Vagyis megint csak az elégedetlenség kritikus tömegéhez jutunk. Ezen a ponton kell fölvetni azt a kérdést, hogy milyen ereje van a rendszer védelmezőinek, és milyen erők keletkezhetnek ezzel szemben.

A helyzet nem rózsás. Az Orbán rendszernek sikerült egy elég nagy, több lépcsős kliensrendszert létrehoznia, a saját oligarcháktól a mezei hadakig, amelyben még a legkisebb sarzsi viselője is úgy érzi, hogy az átlagnál kicsivel jobb megélhetését Orbán Viktornak, pontosabban az Orbán-rendszer fennmaradásának köszönheti. Kik is tartoznak ide?

  1. a konkurensektől törvényekkel védett nagyvállalkozók;
  2. a milliárdos közbeszerzéseket nyerő mészárosok, garancsik és tiborczok;
  3. az államigazgatás és a közigazgatás tisztségviselői – minisztériumoktól a járási hivatalokon keresztül az önkormányzati hivatalokig;
  4. a rengeteg állami intézmény különböző szintű vezetői
  5. az állami vállalatok menedzsmentje osztályvezetőig bezárólag
  6. az általános és középiskolák igazgatói, a főiskolák és egyetemek vezetői;
  7. az olcsó földbirtokbérlettel, majd földbirtokkal jutalmazott megbízható káderek;
  8. a trafik-koncesszióval jutalmazott hívek;
  9. a Fidesz hatalmas médiabirodalmában (beleértve az adófizetők pénzéből megvett televíziókat és rádiókat) dolgozó újságírók;
  10. őfelsége mindenkori jól szervezett csőcseléke, amely „békeidőben” focidrukkerek és biztonsági őrök bőrébe bújik;
  11. a középszerűségüket minden diktatórikus rendszerben párthűséggel kompenzáló művészek és tudományban utazók …
  12. … és mindezek családtagjai.

Bármilyen nagy is ez létszám, nem lennének elegen, ha nem csatlakoznának hozzájuk sokan a kisemmizett többségből. Ők azok, akiket elkábított az Orbán-rendszer mérgezett propagandája és torz világmagyarázata, amely mélyen gyökerező emberi tulajdonságokra épít: az irigységre, a bűnbakképzésre, a félelemre és az ebből fakadó gyűlöletre. A tömegek pénzét, életlehetőségeit, gyerekeik jövőjét ugyan elvették, de kaptak helyette bűnbakokat, és egy picike felsőbbrendűségi érzést: „a liberálisoknál, a cigányoknál, a zsidóknál, a buziknál, a helyesírási szabályokon lovagló értelmiségieknél, a komenistáknál, a hajléktalanoknál, a romkocsmás egyetemistáknál mégiscsak különb emberek vagyunk”. Ez a tömeg persze nem olyan megbízható, mint a kliensek, ezért tudatát folyamatosan kell mérgezni, sőt a méregadagot állandóan emelni kell, mert egyre jobban hozzászoknak – az ingerküszöb egyre magasabb.

Kik vannak az Orbán-rendszer híveivel szemben a másik oldalon? Mondhatnánk, hogy a rendszer sértettjei, de ez nem igaz. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már rég elértük volna a kritikus tömeget. Rossz hírem van: a másik oldalt jelen pillanatban az az elenyésző kisebbség alkotja, amelyiket nem lehet megvenni, amelynek elvei vannak, és ezekhez tartja is magát. Ők azok, akiknek fontos a demokrácia; fontos, hogy sorsukról maguk dönthessenek; akik, ha valami nem sikerül, először magukban és nem másban keresik a hibát; akik elviselhetetlennek tartják, ha az állam beleavatkozik a magánéletükbe; akik a tiszta verseny és nem a kliensrendszer hívei; akik nem eltaposni, hanem meggyőzni akarják ellenfeleiket; akik elviselik, hogy mások „mások”, mint ők; akik saját teljesítményüktől várják boldogulásukat, és nem keresztapáktól.

A rendszernek azokat a sértettjeit, akik nem osztják a fenti elveket, és akiket csak pillanatnyi elégedetlenségük sodor erre az oldalra, nem számíthatjuk be a kritikus tömegbe. Ők azok, akik rögtön megfordulnak, ha valami csurran-cseppen. Sokan vannak, és nekik nem a kliensrendszerrel van bajuk, hanem azzal, hogy nem kerültek bele.

Bizony, elenyésző az elvszerű kisebbség, és ez látszik a különböző politikai akciókból. A „diákforradalom” 40-50 teremfoglalóról és néhány száz tüntetőről szólt. Hol volt a negyedmillió nappali tagozatos főiskolás és egyetemista? Hol volt a közel félmillió nappali tagozatos középiskolás? Sunnyogott, és egyéni megoldásokon gondolkodott a szüleivel. Az iskolák államosítása ellen ezer fő tüntetett. Hol volt a százötvenezer pedagógus? Sunnyogott, és arra gondolt, hátha a bátrabbak majd kibuliznak neki valamit. A trafikmutyi ellen százan tüntettek. Hol volt az a negyvenezer károsult, akinek elvették a megélhetését? Sunnyogott, hátha a „kárpótlási pótpályázaton” mégiscsak kap egy kis trafikot.

Az elenyésző létszámú elvszerű kisebbségnek kellene értelmiségi aprómunkával átírnia a fideszes világértelmezést, és meggyőzni erről a többséget. Nekik kellene szorgos pártmunkával olyan vonzó politikai jövőképet kialakítani, amely kritikus tömeggé formálja az elégedetleneket. Csakhogy van egy további rossz hír: ez az oldal öregszik és egyre fogy, mert a hasonlóképpen gondolkodó, tehetséges fiatalok nem a küzdelmet választják. Akik erjesztői lehetnének az ország szellemi és gazdasági életének, reménytelennek látva az ország jövőjét, inkább elmennek. Százezrével. A magyar történelem során talán még soha nem esett ilyen súlyos szellemi érvágás az ország testén. Ha eddig csak egy-egy társadalmi vagy foglalkozási csoport esetében beszélhettünk kontraszelekcióról, most elmondhatjuk: alakul a kontraszelektált ország.

A feladat tehát adott, csakhogy ezekből a feltételekből és elemekből kellene összeállnia annak a kritikus tömegnek, amely elzavarja Orbán Viktort, és lehetetlenné teszi az Orbán-rendszer továbbélését. Ameddig ez nem áll össze, addig teljesen irreleváns kérdés, hogy milyen jogi eszközökkel mit lehet megtenni és mit nem. Utána pedig minden igazságtételnek meglesz a legitimitása.

Attól tartok, ha Orbán megy is valamikor, az orbáni Magyarországtól nem lesz könnyű megszabadulni.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!