NEHAZUGGY

Vagy talán nincs akkora értéke a szabadságnak, mert sose érezték teljesen rabnak magukat

Forgács Erzsébet | 2018. Február 10, Szombat | 12:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tegnap este szerkesztőségileg csacsogtunk. Igaz, hogy minden áldott nap szoktunk reggeltől estig, néha kicsit megváltjuk a világot, máskor meg nem, de ezekből a beszélgetésekből nem szokott cikk születni, mert rajtunk kívül aligha érdekel mást. Pontosabban lehetséges, hogy érdekelne mást, csak éppen köze nincs hozzá senkinek. A tegnapi beszélgetés azonban van annyira közérdekű, hogy érdemes egy cikkben beszélni róla. Az nem titok – soha nem is volt az – hogy ívelünk át a határokon nagy erőkkel. Van olyan munkatársunk, aki Romániában született és nőtt fel magyarként, hosszú éveket töltött (élt dolgozott és adózott) Magyarországon és meglehetősen jó a rálátása az ottani, de az itteni helyzetre is. Van olyan munkatársunk, aki Magyarországon született és nőtt fel, élt Angliában és most Spanyolország az otthona. És persze van olyan is közöttünk, aki Magyarországon született és itt élt egész életében.

Úgy hisszük, olyasmiket is megláthatunk így, amiket mások talán nem, vagy nem úgy, mint amikor több szempontból, különböző távolságokból nézzük ugyanazt a helyzetet. Most bemásolom a tegnap esti beszélgetést, mert talán tanulságos és remélhetőleg gondolatébresztő is lehet. Éppen Tállai András legújabb remeklését elemezgettük. Amikor is ez a sokoldalú politikus sajátságosan reagált az Index újságírójának kérdésére. Illetve sajnos nem sajátságosan, hanem nagyon is Fidesz-kompatibilis módon. Egymás közti beszélgetések során nem feltétlenül válogatunk kényesen a szavak között (igaz, hogy írásainkban sem ez a döntő szempont), ezt nézzék el nekünk az olvasók. Vagy ne nézzék el, ha nincs kedvük. Akkor is ez van. A világ baját persze most sem oldottuk meg, de talán a kulcs, vagy egy kulcs a sok közül, ott lapul a beszélgetésben.

Tállainak mekkora arca lett. Maga egy reménytelen helyzetben lévő ellenzéki médiát képviseli, ugye? Ez bazdmeg, ez…

Tudja azt az öt mondatot, amit mindenre használnak.

Ezek annyira legalják, hogy én már tényleg kiírom, hogy elfogytak a kibaszott szavaim.

És ez még romlani fog áprilisig.

Én érzékelem a különbsége, hogy még két hónappal ezelőtt se volt ennyire borzasztó. úgyhogy én tényleg a józan eszemért/eszünkért aggódom már csak. Néha érzem, hogy be tudnék kattani, annyira elviselhetetlen ez a mocsok.

Igen, napról napra rosszabb. És én előre rettegek, mert meg sem kell bukniuk. Elég, ha nem lesz meg a többségük. Szétverik az országot. Ha esetleg addig kiderülnek még olyasmik, amik megfordítják a közhangulatot és buknak, itt vér fog folyni. Ezek nem fognak visszavonulni, mert nincs hová.

És akkor majd nem fog megnyugtatni, hogy jól vállon veregetjük egymást, hogy dehát mi megmondtuk. Én biztos vagyok benne, hülyegyerek voltam még, de nálunk is ez volt, addig ment a falig egy ótvar beteg, sötét rezsim, ameddig már csak egyféleképpen lehetett vége.

Igen. Annak se lehetett szép vége, ennek se lehet. Viszonylag normális se.

Semmiképpen. Minden jel ugyanarra mutat. A rohadt életbe. És minden kibaszott sor, amit két év alatt leírtunk, az érvényes lesz. És ez hátborzongató.

De tudod soha az életemben nem gondoltam volna, hogy irigykedni fogok arra, aki Romániában élhet.

Az a durva, hogy én ezt értem. Mert soha nem gondoltam volna, hogy Magyarország, ami nekünk olyan volt, mint valami soha el nem érhető fasza hely, az ide fog jutni. Én soha.

Te azt lehet hogy nem érzékeled, de nálatok más a hangulat is. Ott nem éreztem, amit itt igen, pedig nem lenne szabad. A félelmet, a gyanakvást, a reménytelenséget.

Azt nem. Én utáltam például Bukarestet, de annyira vagány normális emberrel találkoztam ott, hogy hihetetlen. Soha ilyen érzésem nem volt, ami most.

Egyébként Spanyolországban is nemrégen még diktatúra volt, nem is akármilyen. Mégis képesek voltak talpra állni az emberek.

Túl sok mindent örököltek itt a diktatúrából.

Nyom nélkül nem múlik el, ahhoz ki kell halnia annak a generációnak. De nem félnek, ki mernek menni az utcára, ha össze kell fogniuk.

A mostani kormányzópárt, meg a nagy ellenfelei is még onnan jönnek. Plusz olyan szintű a korrupció, hogy az nem is mindennapi. Bár itt emberek jutnak börtönbe, az elnököt kivéve persze…félelem abszolút nincs.

Erről van szó. Pedig az beég a lelkekbe.

Itt mindenki megmondja a véleményét, az idős frankóisták, a fiatal Európai Uniót támogatókkal szemben.

És Romániában sincs. Itt pedig kézzel fogható.

Mert beletörődtek és elfogadták. Bár sokan itt is, amikor a munkáltatójuk kiskirályt játszik velük.

Ahol enyhébb volt a korábbi rendszer, ott idomultak a legjobban a szarhoz. Lehet, hogy logikus valahol. Sose gondolták, hogy lehet még szarabb.

De az itteni frankó diktatúra sem volt rosszabb például a kádárinál. Sőt, eléggé hasonló.

Vagy talán nincs akkora értéke a szabadságnak, mert sose érezték teljesen rabnak magukat.

Egy rakás dolgot köszönnek ma is frankónak, még a fiatalok közül is.Ő a polgárháború után nem is akart a hatalomba kerülni. Az évek alatt ugyanúgy fellazult a diktatúra mint otthon.

De mégis van gerinc az emberekben. Itt meg nincs.

Hát nincs. Az otthoni helyzetre sok értelmes magyarázat nincs.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!