Augusztus 16,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nem öltem székelyeket és nem deportáltam zsidókat

Ma van a magyar kultúra napja. Sajnos nem áll módunkban Kövér László szellemi-erkölcsi magasságaiba emelkedni és pátosszal teljes frázisokban rettegni attól, hogy ki mindenkitől vagyunk kénytelenek megőrizni ezen a szent napon is azt, amit mások el akarnak venni. Sőt. Egyenesen rendhagyó módon fogunk megemlékezni a magyar kultúráról. Történetesen és egészen pontosan egy nem magyar nemzetiségű világpolgár szavaival.

Az alábbi írás Florina Văipan, Moldvából (azaz Románia egyik történelmi régiójából) származó román szerző tollából származik. Florina a Iasi-i egyetemen szerzett diplomát, tíz évig Székelyföldön tanította magyar iskolában a román nyelvet. Szereti a székelyföldi magyar embereket, és bár évek óta Spanyolországban él, nem csak a román-magyar megbékélésért, de az emberségért, demokráciáért, oktatásért is küzd. Tavaly áprilisban jelent meg egy publicisztikai gyűjteménye, akkor közöltük egy írását a Szalonnán.

Úgy véljük, ebben a múlni nem akaró felfokozott háborús hangulatban, a határokon és drótkerítéseken átívelő, az ostoba nacionalizmusba fulladó diplomáciai ökölrázások súlya alatt, a folyamatos gyűlölködés mocsarában dagonyázva, jó valami mást is olvasni, valami másnak a létezéséről is tudni. Még akkor is, ha a kivételek soha nem erősítik a szabályt. De talán éppen azért. Florina Văipan egy tegnapi írása következik, természetesen a szerző beleegyezésével (a tippet köszönjük hűséges olvasónknak, Róza néninek):

Konzervatív társadalomban nőttem fel és nevelkedtem, egy sztereotípiákkal, utópiákkal és olyan eszmékkel teli társadalomban, ahol ezeknek a mélységes hitből táplálkozó evidenciáknak a cáfolatára nem volt lehetőség semmilyen forrást találni, annak ellenére, hogy olykor, különösen a mindenért lázadó kamaszkorban, alternatívákat keres az ember.

1991-ben román nyelvből országos tantárgyversenyen vettem részt Marosvásárhelyen. Ez volt az első alkalom, amikor betettem a lábam Erdélybe. Valamennyi Botosani-ból induló diáknak két kísérő tanárral kellett volna mennie, de édesapám megkérte az osztályfőnöknőmet, hogy kísérjen el. Merthogy nem Erdélybe, nem Románia egy másik régiójába, hanem a magyarok közé mentünk. Ez így ijesztően hangzott. Különösen az ottani, nem oly régen történt eseményeket követően. Akkor, ott egy más világba csöppentünk. Elképedve hallgattam, hogy az utcán más nyelvet beszéltek, mint az enyém. Hogy belépve egy üzletbe, az első szó amit hallottam, az volt, hogy „Tessék”. Udvarias emberek. Civilizáció. Tisztaság… Az a gondolat és az a vágy, hogy oda mindörökre visszatérjek, már akkor elvetette magvait az eszemben, lelkemben. Saját bőrömön akartam megtapasztalni azt az életet. Hogy meggyőződjek arról, valójában mennyire volt megalapozott a történelemtanárom minden (magyarok iránti – szerk.) gyűlölete, amit azzal fejezett ki, hogy öklével a katedrát verdeste. Saját szememmel akartam meggyőződni a rosszindulatról és kegyetlenségről, amiről annyit hallottam. Minden kockázatot felvállalva.

Amikor elvégeztem az egyetemet, a titkárnő odavetette, mintegy csúfolódva: Sok sikert a kinevezésedhez! Tudod, nem szokott elsőre sikerülni. Ha vizsga nélküli miniszteri kinevezést akarsz, akkor menj Hargita vagy Kovászna megyébe, ott nagy tanárhiány van. Nem akartam miniszteri kinevezést. Letettem a vizsgát és kaptam egy állást Botosani-ban, egy szakközépiskolában. Ahol egy hónapig, mintha tűkön ültem volna. Október 15-én, teljes véletlenszerűen kértem az áthelyezésemet Székelyudvarhelyre. Ez volt életem legjobb döntése.

Más világ. Szellemi és lelkiismereti újjászületésen kellett átesnem, el kellett temetnem a visszautasítástól és egy etnikailag vegyes társadalomtól való félelmemet, meg kellett tanulnom újból járni. És ebben ott kiváló tanáraim voltak, néhányan közületek olvassátok ezt a bejegyzést és tudjátok, hogy rólatok beszélek. Tíz év telt el úgy, mintha tíz nap lett volna. Túl kevés ahhoz, hogy annak a régiónak a különleges komplexitását és az emberek lelkét magamba szívhassam, de elég ahhoz, hogy a szépség iránti szeretet eltörölhessen minden, az évek során belém oltott gondolatot.

Mivel maradtam mindebből? Megtanultam, hogy az ember ember tud maradni, függetlenül az anyanyelvétől, a szülőhelyétől, vallásától vagy társadalmi helyzetétől. Megtanultam, azt hogy a „szeretlek” és „te iubesc” azonos erővel bír, hogy egy szívből jövő „bocsánat” ugyanúgy képes mindent eltörölni, mint az „îmi pare rău”. Hogy a „plânsul” és a „sírás” egyformán fáj és a könnyek egyformán teszik szomorúvá a szemeket. Hogy a „bucurie” és az „öröm”, a „râs” és „kacagás” ugyanazt az örömteli lelkiállapotot jelenti. Hogy a születés, a házasság és a temetés egyformán összeköt, boldogságban és fájdalomban. És a „roșu”, valamint a „piros” ugyanazt jelentik mindkét zászlóban és mindkét népviseletben…

És mikor mindezekről meggyőződtem, rájöttem, hogy senki azok közül, akiket ismertem, nem volt ott sem az Ip*, sem a Treznea** falvakban történteknél, hogy egyikük sem ölte meg Mihai Viteazul-t***, és egyikük sem erőszakolta meg a nagymamát. És én sem öltem székelyeket és nem deportáltam zsidókat.

Holnap lesz a Magyar Kultúra napja. Annak a kultúrának a napja, amelyben a barátaim közül sokan felnőttek és nevelkedtek. Azoknak az embereknek a napja, akik között tíz évig éltem, és akiknek nagy részben köszönhetem azt, aki ma vagyok. Emberek, akik megtanítottak arra, hogy a tiszteletnek, a becsületnek, az emberek iránti szeretetnek, az igazságnak nincsen nemzetisége, etnikai hovatartozása, hogy ezeknek a fogalmaknak nincsenek megkülönböztető neveik, csak emberek vannak, akik átadják mindezt gyerekeiknek és a mellettük élőknek. És habár ez volt az egyetlen nyelv számomra, aminek megtanulása a bonyolulttól a lehetetlenig terjedő skálán írható le, eljutottam oda, hogy ezeknek az embereknek köszönhetően, megszeressem azt. És talán a legfontosabb dolog, amit megtanultam az volt, hogy miként szabaduljak meg a sztereotípiáktól. Egy más kultúrával való kapcsolat soha nem fog csorbát ejteni azon, ami te vagy, illetve azon amit képviselsz, hanem gazdagítani fog és lehetővé teszi, hogy nyitottá válj szellemileg és lelkileg, hogy befogadd a szépet és a jót az emberekből.

*Ip: Ippi mészárlás
*Treznea: Ördögkúti mészárlás
***Mihai Vitezul: II. Mihály havasalföldi fejedelem

Az írás román nyelvű változata:

Am crescut și am fost educată într-o societate conservatoare, plina de stereotipii, de utopii și de idei care veneau din atât de profunde credințe încât nu ți se oferea nici măcar posibilitatea aflării unei surse pentru a le putea contrazice, chiar dacă uneori, mai ales în adolescență, când nu mai poți înghiți fără să te revolți tot ce ti se bagă pe gât cauți alternative.

În 1991 am fost la Olimpiada națională de limba română, la Târgu Mureș. Era pentru prima dată când puneam piciorul în Ardeal. Ar fi trebuit să mergem toți cei din Botoșani cu 2 profesori însoțitori. Însa tata a rugat-o pe dirigintă să mă însoțească. Mergeam nu în Ardeal, nu în altă regiune a României, ci la unguri. Chestia asta speria. Mai ales după evenimentele recente din zonă. Am intrat într-o alta lume atunci. Eram uimita să aud pe stradă altă limbă decât a mea. Să intru într-un magazin și primul cuvânt să fie “Tessék”. Oameni amabili. Civilizație. Curățenie… Un gând și o dorință de a mă întoarce acolo pentru totdeauna au încolțit atunci în mintea și în sufletul meu. Voiam să trăiesc experiența aceea pe pielea mea. Să verific dacă toata ura profesorului de istorie, declarată bătând cu pumnul în catedră era justificată. Voiam să văd cu ochii mei răutatea și violența de care mi se vorbise atât. Cu orice risc.

Când am terminat facultatea, secretara de la universitate mi-a aruncat, în bătaie de joc: Succes la titularizare! știi ca nu se ia din prima! dar dacă vrei titularizare ministerială fără examen, du-te în Harghita sau Covasna că acolo e criză mare de profesori.

Nu am vrut titularizare ministeriala. Am dat examenul si am obținut post în Botoșani, la un liceu industrial. Unde am stat ca pe ghimpi aproape o luna. In 15 octombrie îmi ceream transferul la Odorheiu-Secuiesc, printr-o pură întâmplare. A fost cea mai bună decizie pe care am luat-o in viața mea.

Altă lume. A  trebuit să-mi nasc din nou conștiința si mintea, să îngrop teama de respingere și de societate etnic-mixta, să învăț din nou să merg. Și am avut parte de profesori extraordinari pentru asta, unii dintre voi veți citi postarea si știți că despre voi e vorba. 10 ani au trecut ca 10 zile. Prea scurți pentru a cuprinde în toată complexitatea specificul zonei și sufletele oamenilor, dar suficienți pentru ca dragostea față de tot ceea ce era frumos să șteargă toate urmele ideilor inoculate ani și ani la rând.

Cu ce am rămas? Cu faptul că oamenii sunt oameni, indiferent de limba maternă, de loc de naștere, de religie sau de categorie socială. Că forța lui “Szeretlek” e aceeasi cu a lui Te iubesc, că un “Bocsánat” spus din suflet șterge tot atât cât un Imi pare rău. Că plânsul și “Sirás” dureau la fel de tare si că lacrimile întristau ochii la fel de mult. Că bucuria și “öröm”, râsul și “kacagás” aduceau aceeași stare de fericire. Că nașterea și nunta și înmormântarea uneau deopotrivă, în fericire și în durere. Iar roșul și “piros” aveau aceeași semnificație în ambele steaguri și în ambele costume populare…

Și când am fost sigură de asta, mi-am dat seama că nimeni dintre cei pe care îi cunoșteam n-a fost nici la Ip, nici la Treznea, că niciunul nu-l omorâse pe Mihai Viteazul și nici n-o violase pe bunica… Și nici eu nu omorâsem secui și nici nu deportasem evrei…

Mâine e Ziua Culturii Maghiare.  A culturii in care au fost educați și crescuți mulți dintre prietenii mei. A oamenilor în mijlocul cărora am trăit 10 ani din viață și cărora le datorez mare parte din ceea ce sunt astăzi. Oameni care m-au învățat că respectul, onoarea,  dragostea de oameni, dreptatea nu au etnie, nu au nume proprii diferite, nu au decât oameni care să le transmită mai departe copiilor și celor de lângă ei. Și deși a fost singura limbă care mi-a fost dificil spre imposibil să o învăț, am ajuns să o iubesc prin oamenii ei. Și poate cel mai important lucru pe care l-am învățat a fost să mă eliberez de stereotipii. Contactul cu alta cultură niciodată nu îți va știrbi din ceea ce ești sau reprezinți, ci te va îmbogăți și te va face să-ti deschizi ochii minții și ai sufletului și să primești frumosul și binele din oameni.”

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.