Január 18,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ne higgyétek egy pillanatra se, hogy mindent tudunk a minket körülvevő világról

Guillermo del Toro fiatalkorában látott egy ufót, de elégedetlen volt a látvánnyal.

Az Oscar-díjra is jelölt rendező egy interjúban beszélt arról, milyen természetfeletti élmények érték már életében. Egyebek mellett elmesélte azt is, hogy fiatalkorában egy barátjával vettek egy hatos pakk sört, és kiautóztak a sivatagba csillagnézőbe. Del Toro hangsúlyozta, még nem ittak, amikor valami gyors fényt vett észre a horizonton. Felkapcsolták az autó lámpáit és dudálni kezdtek, mire a fénypont egy pillanat alatt ugrott úgy ezer métert, a közvetlen közelükbe. A srácok menekülőre fogták, ám del Toro azért alaposan megfigyelte a járművet, amely elmondása szerint

… egy rakás szar volt. Egy közhelyes repülő csészealj, világító fényekkel. Ez annyira szomorú, bárcsak mondhatnám, hogy nem olyan, mint ahogy elképzeled. De pont olyan.

És tényleg olyan. Hogy honnan tudom, kérdezitek most… Well… jöhettek bátran ezer kommenttel, az sem változtat semmit a dolgok lényegén: íme, kedves olvasóim, itt az én coming out-om, bizony, nem titkolom tovább, én is azok közé tartozom, akik pontosan tudják, nem vagyunk egyedül a nagyvilágban – azt persze szívesen venném, ha valaki meggyőzően el tudná magyarázni, mit is láttam 1988 késő tavaszának egy éjjelén a mezőfalvi légvédelmi bázis főkapujában, miközben épp őrszolgálatot adtam, a tőlem megszokott toronymagas színvonalon védve a Magyar Népköztársaság teljes, békésen szunnyadó lakosságát.

Előrebocsátom, a történtek után igen sokáig senkinek nem is beszéltem arról, ami történt – valahogy rendbe kellett raknom magamban az élményt, és ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű dolog. Szóval álltunk ott a kapuban, édeskettesben Jancsó őrmesterrel, aki alapvetően elég jó srác volt, így aztán épp beszélgettünk valamiről – hajnali két óra lehetett, volt még vissza a szolgálatból, nem aludtunk, nem ittunk, becsületesen tettük, amit tennünk kellett, őriztük a bázist vadul. Én épp elnéztem a város felé, akkor láttam meg. Szólni nem is igen tudtam semmit a Jancsó őrmesternek, csak a karomat emeltem fel, úgy mutattam, forduljon meg. – Hát ez meg mi a szar? – fogalmazta meg egyszerűen az őrmester a kérdésemet, aztán csak néztük a valamit, ami olyan három-négyszáz méterre lehetett tőlünk, amennyire ki tudtuk venni, földközelben.

Rohadt nagy volt, az a rendes csészealj szarság, tényleg, mint a Zs-kategóriás ufó filmekben vagy a Pirx kapitányban látod. Az alján épp akkor kapcsolódott fel egy piszok erős fény, olyan volt, mint egy nagy olvasólámpa, szóval az egész aljából sugárzott az éles, hideg fehér fény, egy párhuzamos pászma, azért is tudom, hogy közel volt a talajhoz, mondjuk nyolc-tíz méterre. Az oldalán, a legszélesebb részén, a peremen kajütablakszerű, kerek – mondjuk azt – ablakok voltak, azok is ki voltak világítva körbe, nem volt annyira erős a fényük, mint az alsó, de látszott jól. Na, ezt a cuccot néztük úgy fél percig talán. Aztán egyszerre csak az egész elkezdett a függőleges tengelye körül forogni, ezt csak abból gondolom, mert azok az ablakfények előbb megmozdultak, aztán egyre gyorsabb lett a forgás, annyira, hogy a fényük egy csíkká olvadt össze, közben az alsó fény kialudt, még pár másodpercig láttuk ezt a csíkot, aztán az is eltűnt, pukk, mint a szappanbuborék, volt-nincs. Kész. Mindez egyetlen hang nélkül. És elhihetitek, a mezőfalvi laktanya körül abban az időben nem volt túl nagy zaj, szóval meghallottuk volna azt is, ha a pók fingik. De annyi se volt. Na.

Álltunk ott, elég szerényen, azt kell mondjam, nekem csendesen folytak a könnyeim, ez amúgy gyerekkoromtól megvan, ha nagyon izgulok vagy félek valamitől, csak úgy elindul – nem sokszor volt ilyen életemben, de akkor elég szépen csordogált. Eltelt vagy öt perc, nem nagyon tudtunk megszólalni, aztán lassan összeszedtük magunkat, megbeszéltük, hogy ugyanazt láttuk, nem vagyunk hülyék, nem tudjuk, mi lehetett. Jancsó őrmester még felvetette, hogy talán Furkó Kálmán harcművész ezredes és kis csapata, amolyan korabeli kommandósok ólálkodhatnak a környéken, abban az időben elég gyakori tréfájuk volt, hogy simán elfoglaltak egy-egy laktanyát éjszaka, aztán komplett őrségek vonulhattak hónapokra fogdába… de hang nélkül repkedni még ők se tudtak, ebben aránylag biztosak voltunk. Márpedig ott valami lebegett, forgott, repült, miegymás: nesztelenebbül, mint egy éjszakai pávaszem. Aztán eszünkbe jutott még, hogy felhívjuk az ügyeletes tisztet, indítsák be a lokátorokat, hátha észlelnek valamit a légtérben: meg is tettük – az üti álmos hangja a mai napig a fülemben van:

Ne igyanak annyit, jó éjt.

És ennyi volt. Másnap kimentünk még a kukoricásba Jancsó őrmesterrel és az ügyeletes járőr UAZ-zal, megnézni, nem látni-e valamit azon a részen, ahol a dolog nagyjából történhetett – keresztül-kasul tiportuk a kukoricát, de az égvilágon semmit nem találtunk.

Pár hónappal később, tök véletlenül, a laktanyai klubszobában elém keveredett egy salátává olvasott UFO-magazin, kicsit ráértem, mint mindig, belelapoztam. Az egyik sztoriban egy útmérnök írta le, hogy épp mentették az úton rekedteket valahol Szolnok környékén (1987, a híres nagy havazás után voltunk), és amikor jobbra nézett, meglátott egy méretes csészealjat az erdő szélén, a földön, helyesebben a hóban parkolni. A mérnök egy rajzot is mellékelt az élménybeszámolóhoz – egy kicsit elakadt a lélegzetem, amikor megláttam rajta az ufónkat. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót.

Na. Csak ennyi. Évekkel később egy haverommal közösen béreltünk lakást, egy este elmeséltem neki a sztorit, a térdét csapkodta, úgy röhögött. Heteken át különféle tréfákat eszelt ki e tárgyban, rettenetesen untam egy idő után. Aztán egy éjszaka kis híján kitört a frász, amikor majdnem sírva keltegetett: félórába telt, mire kiszedtem belőle, hogy miközben hazafelé igyekezett, egy csinos kis gömbvillámot látott a kertvárosi házak felett ellebegni… elég szép sokkot kapott. Szóval csak óvatosan gúnyolódjatok, ha javasolhatom: és ne higgyétek, egy pillanatra se, hogy mindent tudunk a minket körülvevő világról…

Boda András

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.