Október 16,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ezt az álságos, ócska és hazug, végtelenül cinikus disznóságot taglalnám kicsit

Vettem egy nagy levegőt és elolvastam a szégyentelen, jellemtelen, gátlástalan csúti levelét, amiben pénzt kér a híveitől. Ne haragudjanak rám, én erről semmit nem tudok mondani. Ha ugyanis az illetőt meghívnák ebédre a Buckingham-palotába, ott felugrana az asztal közepére, letolná a koszos gatyáját, és hatalmas szellentések közepette az abroszra nagydolgozna, az egy kis kellemetlenség, apró illetlenség volna ahhoz képest, amit most tesz ezzel a levéllel – ez az arcátlanságnak olyan mélysötétje, ahová én nem látok le, amitől megnémulok.

Van viszont a levél alján egy szó, amiről volt már egyszer mondanivalóm (Jóreggelt Európa 2013. november 8.), amiből most ideteszek egy részt, mert fontos lehet, eloszlathat esetleges kétségeket, bizonytalanságokat. Az van a levél alján, hogy Tisztelettel, aztán aláírás, funkció megjelölése, nem miniszterelnök, ez külön aljas különbségtétel, jogászok helyében utánanéznék, egy pártelnök kérhet-e pénzt, kivált egy olyan pártelnök, akiről mindenki tudja, hogy miniszterelnök, azaz lényegében a miniszterelnök kéri azt a pénzt, ami viszont nyilvánvalóan törvénybe ütköző, de jogi ügyekkel most inkább nem foglalkozom. Ezt az álságos, ócska és hazug, végtelenül cinikus disznóságot taglalnám kicsit, ezt a “tiszteletet”.

Íme a több, mint négy évvel ezelőtti bejegyzés részlete: Vegyük a korunkban legtöbbet emlegetett munkakört, a miniszterelnöki beosztást. Tiszteletre méltó a miniszterelnöki hivatal? Tisztelendő dolog a miniszterelnökség vagy hogy érthetőbb legyen a kérdés: egy ember, aki miniszterelnök azért tisztelendő, mert az neki a hivatala, mert az van kiírva az ajtajára, hogy miniszterelnök? Na jó, itt álljunk meg egy pillanatra. Egy kis szófejtés látszik szükségesnek a továbblépéshez. A „tisztel – tisztelet” szavunk a „tiszt”-ből származik. Azaz aki tiszt, annak méltósága van, az tiszteletet érdemel. Ez a szavunk szláv eredetű (csasztyíti, csesztyity), értelemszerűen a szláv mentalitást, a szláv lelkületet hordozza. Szeretjük azt hinni, hogy a szlávság idegen tőlünk, nemcsak nyelvében, hanem természetében is, amiben van némi igazság (ha egyáltalán elfogadjuk a „szláv lélek”, „német precizitás”, „latin szerető”-szerű sztereotípiákat, dehát fogadjuk el az egyszerűség kedvéért, mint minden közhelynek, ezeknek a primitív jellemzéseknek is van némi alapjuk), de egyvalamiben nem különbözünk: az alázatnak, az alávetettségnek nemhogy az érzésében, az igényében. Kossuth apánk, Kádár apánk – mindig kell egy cáratyuska, akkor érzi magát biztonságban a magyar (amolyan igazi szláv, kézcsókos alázattal).

Ha van egy apafigura (mindig van, most is, most csak igazán), aki mindent elintéz, és megmondja, hogyan legyen. Ebből az utóbbi mindig teljesül is, megmondja, mit, mikor és hogyan, az előbbi meg sosem teljesül, nem intéz el ugyanis semmit. Ha nem volna evidencia, ha nem tudnánk sok évszázados tapasztalatból, hogy jobbágylelkűek lettünk valamikor a 16. század tájékán (1495-ből származik a “tisztelet” szóról az első hiteles nyelvemlékünk: „tiztélém”–Bécsi Krónika), és ez azóta csak rosszabbodott, akkor itt van rá a makacs bizonyíték. A tárgyak és foglalkozások körébe tartozó szavaink legnagyobb része török vagy szláv jövevény, megvan ennek a természetes magyarázata, de a fogalmak – zömmel későbbiek lévén – a németből, franciából, olaszból erednek, érdekes, hogy még a germán származékok is főként az ő latin eredetű szavaikból valók. Mégis. Nem az offizier (német), officer (angol), ufficiale (olasz) – („tiszt”) szó honosodott meg a magyar nyelvben, vagyis nem a latinból származó, hivatal, hivatali eredetű (pedig milyen logikus) „tiszt”. Ezek a szavak világosan jelzik: a „tiszt” hivatalnok, olyan foglalkozás, mint a könyvelő vagy a bérelszámoló. Ennek viszont semmi köze nincs a verehrenrespektieren (német; die Ehre – becsület, tisztesség), vagy az honour, respect (angol; honour – becsület, tisztesség), vagy az onorarerispettare (olasz; onore – becsület, tisztesség) szavakhoz, mint látható, ezekben a nyelvekben a tiszteletet a becsületességből eredeztetik, respektálni (azaz értékelni, méltányolni) emberi (ha tetszik, humánus) tulajdonságokat tudnak és nem a tiszteket, vagyis nem a hivatalt.

Az atlanti térség országaiban, az úgynevezett fejlett demokráciákban (azt most hagyjuk, mi a véleményem a demokráciáról) semmiféle különös tisztelet nem övezi a hivatalt, légyen az akár a legmagasabb. De Gaulle-t tisztelték meg Churchillt, nem a hivatalát. És bár voltak számosan ezekben az országokban olyanok, akik miatt a hivatal elveszíthette volna a becsületét, ezeket az embereket elég gyorsan elzavarták, hogy a munkakör megtarthassa a szükséges méltóságát. Mert mindenféle hivatalnak, tisztségnek van valamilyen, hagyományokból eredő respektusa, kell is, hogy legyen, azért találtak ki bizonyos funkciókat, mert szükség volt arra, hogy az embertömegek respektálják a rendőrkapitányt, a falusi jegyzőt meg a böllért. De ehhez a respektushoz értelemszerűen az is hozzá tartozik, hogy a disznó nem rohangál sebesülten az udvaron, veszélyeztetve a falu népének testi épségét, mert a böllér érti a dolgát, úgy szúr, ahogyan kell. Ha ugyanis egymás után kétszer elvéti a szúrást a böllér, vége a respektusának. Egyelőre csak a személy megbecsültsége vész el, a hivatalé marad. Nem tudom megmondani, hány elhibázott disznóölés kell a hivatal tekintélyének elmúlásához, de nem sok.

Hol is tartottam? A miniszterelnökség mint hivatal tiszteleténél. Hogy ugyanis mi a fenét tisztelnék a hivatalon, ha az oda bejáró figura nem képes semmiféle teljesítményre? Ha kizárólag olyan cselekvések telnek tőle, amik megvetést, undort, felháborodást váltanak ki olyan emberekből, akik képesek a gondolkodás alapját képező tevékenységre: föl tudnak tenni értelmes, lényegre törő kérdéseket. Ha a környezete, a cáratyuskát ájultan vagy sunyin imádó hivatalnokok is csak hazudni, lopni, tódítani képesek, ha minden megnyilvánulásuk a gyengék megalázására és tönkretételére irányul, ha egy félfordulat után azonnal csattogni kezd a nyelvük, mert maguknál erősebbet látnak. Ezekkel a magyar miniszterelnökökkel (kivel többé, kivel kevésbé) éppen az a baj, amit fentebb megpróbáltam levezetni: abból indulnak ki, hogy a tisztség a tiszteletreméltó. Hogy nekik semmi teendőjük, az a puszta tény, hogy bemennek egy ajtón, amire az van írva: miniszterelnök, ők már mindjárt tisztelnivalók lesznek. Ennélfogva belekezdhetnek mindenféle tevékenységbe, egyik marhaságot csinálhatják a másik után, pöffeszkedhetnek, lophatnak, sőt rabolhatnak és harácsolhatnak, összevissza beszélhetnek és vághatnak rémületes majompofákat (copyright W. S.), semmi nem számít, mert ők miniszterelnökök, a hivatalba pedig be van építve a tisztelet.

Nincs beépítve! Mondhatnám az ellenkezőjét sikerült elérnie már az első szabadon választottnak. És 20 évvel később elérkeztünk egy olyan mélypontra, amit a reménytelenség sötétsége vett körül (az erő, az egység, a nemzet, a munkaalapú társadalom például), ami bizonyos országokban már 200 évvel ezelőtt is szorongást váltott volna ki, és amiről 3 és fél éve azt hittük, annál nincs mélyebben. Azóta süllyedünk. Gyorsuló tempóban. Lényegében egyetlen szó etimológiai fátuma miatt: a tiszt az, ami eo ipso tisztelendő. Pedig volnának ismérvek, amik nagyjából képesek volnának meghatározni a hivatal jellemzőit, hogy ugyanis mi a teendője egy miniszterelnöknek. Elismerem, nehéz egy foglalkozás munkaköri leírását szavakba önteni, amely foglalkozásnak az égvilágon semmi értelme nincs, nehéz bármiféle tartalommal megtölteni egy tökéletesen üres fogalmat, dehát próbálkoznak vele itt-ott, némely helyen egész ügyesen tudják elfedni ennek az élősködő, kártékony, minden fejlődést akadályozó hivatalnak a fölöslegességét…

És így tovább, de most és itt ennyi elég. Nem olyan egyszerű ám, amilyennek első pillantásra látszik, itt nemcsak egy cinikus vigyorról van szó (naná, majd tényleg tisztellek, hülye csóringer, persze), ebben van némi komolyan veendő motívum is, a parasztlumpen konvenciókhoz ragaszkodó, alattvalói mentalitása, aki nem csinál adósságot, akinek az asszonya sír, aki az udvaron keresi az oda kicsapott gyereket, aki a fehérvári huszárokról gajdol, köpködi a markából szájába vett szotyola héját, nadrágon kívül hordja az állig gombolt, gyűrött inget, aki tudja a szokást: ha pénzt kér, azt tisztelettel kell. Ami a tisztnek, a tisztségnek jár úgy különben. Pénze meg a tisztnek van, hát már a mondás is úgy tartja, fizet, mint a katonatiszt. Azt hiszem, a cinikus vigyor volna a kisebb baj. Az jöhet az egyszerű striciből, a tolvajból meg bármiféle köztörvényes bűnözőből – azaz a politikusból. Ez itt rosszabb. Ez a tanulatlan, neveletlen, rosszízlésű bunkó megnyilvánulása, ez a valódi, leplezetlen alap, amiből Magyarország miniszterelnöke lett. Amit mindenki megérdemel, aki pénzt ad neki. Egy kicsit mi is.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.