Május 24,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Mese a méltóságról

Kisváros a világ végén, 100 kilométerre a fővárostól.

Gyakran megfordulok a városban. Itt élnek idős szüleim, szükségük van a segítségemre. Itt éltem magam is sok-sok éven át. Most, hogy távolabbra kerültem, nem látom naponta, még inkább szembetűnő a pusztítás. A valaha…nem, nem valaha, csupán 4-5 éve még élő kis közösség ma haldoklik. Fáradt, szürke arcú emberek, ócska autók. Mintha iszapba ragadt volna, úgy vánszorog az élet. Az elektronikai üzletek, könyvesboltok, butikok eltűntek. Kopott, fáradt és üres lett minden. Még az illatok is megváltoztak. Dohos reménytelenség szaga kavarog a kapualjakban.

Gyógyszertár. Egyetlen gyógyszerész a pult mögött, hosszan kígyózó sor. Más, nagyvárosi ember számára szokatlan lenne, de itt természetes: a patikus beszélget az ügyfelekkel. Lassan araszolunk előre, senki nem háborog. Egyedül a sorban előttem álló öltönyös férfi toporog türelmetlenül, gyakran az órájára pillant. Mögöttem fiatalok beszélgetnek halkan. Talán gimnazisták lehetnek.

Kopott kis öregasszony lép a pulthoz. Apró termetű, kissé görnyedt. Nyújtja a recepteket.

A patikus gondosan rakosgatja a felírt gyógyszereket a kártyapakliként szétterített receptek mellé. Nem hibázhat.

Közben azért figyel a nénire is. Kiderül, azért kell a sok gyógyszer, mert a férje számára is ő váltja ki. Eddig az ura intézte, de most ágynak esett. Hiába, nem fiatalok már. Elkopik, megfárad a szervezet, bólogat a néni. A gyógyszerész kérdésére elmeséli, bizony, már 67 éves.

A sorban többen felkapják a fejüket, köztük én is. 67? Csak 67…hiszen…

A patikus nem csak beszélget, dolgozik is közben. Összekészítette a gyógyszereket, mondja az árat. Pillanatnyi csönd, majd halk kérdés: mennyi lenne, ha csak a férje gyógyszereit viszi el?

Újabb számolás kezdődik. Jó, az már úgy rendben. Néhány a neki felírtak közül is belefér talán.

Kis türelem, akkor törölni kell a pénztárgépből a többit. Egy nő lép ki a sorból, láthatóan ingerülten. Neki nincs erre ideje, mondja. Mennyi a különbség? Inkább kifizeti, csak haladjunk már!

A néni megfordul, az asszony szemébe néz. Kihúzza magát. Megnő. Szinte fiatal lesz, magas és büszke.

– Köszönöm, de én nem koldulok! – ennyit mond, nem többet.

Nem koldul. Nem kér, nem panaszkodik. Csöndesen veszi tudomásul, hogy 67 évesen vénséges-vén, beosztja a keveset, inkább nem váltja ki a saját gyógyszereit, de a férjéét igen. A kis nyugdíj engedte megőrizni azt, ami fontos neki. Amit sokan nem tarthattak meg, akik kénytelenek a kukából ételhez jutni, akik órákig állnak sorban egy tál levesért, akik rongyokba burkolózva húzzák meg magukat a bokrok alján éjszakánként, akik egy ócska szatyorban cipelik minden vagyonukat.

A patikus kifújja az eddig visszatartott levegőt.

– Tessék várni, megnézem, hátha ki lehet cserélni a gyógyszereket olcsóbbra.

És bűvészkedik a dobozokkal, összead, kivon, blokkol. Végül zacskóba teszi és átnyújtja. Hiánytalanul. Éppen elég volt rá a pénz.  A néni megköszöni és a kijárathoz indul. A mögöttem álló fiatalok közül kilép egy fiú, szélesre tárja az ajtót. – Parancsoljon, hölgyem! – mondja. Őszintén mondja, nincs gúny a hangjában. – Köszönöm! – húzza ki magát az asszony.

Amikor sorra kerülök, halkan mondom a patikusnak, kifizetném a különbséget. Hiszen láttam, nem cserélte ki a gyógyszereket. Nem szükséges, válaszolja. A tanár úr már rendezte. A férfi, előttem a sorban. A türelmetlenül toporgó, óráját nézegető.

Kopott, vergődő kisváros. A látszat ellenére, a felszín alatt igazi, élő közösség. Talán igazibb, élőbb, mint valaha.

Magyarország jobban teljesít. Emberségből biztosan.

(2014. 01. 11.)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.