Október 1,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Díszsorfal

Most vettem észre, idén lett volna 95 éves Göncz Árpád. Ha már a minap felidéztem egy beszélgetésünket, ennek az évfordulónak a tiszteletére ideteszek egy írást, ami a „Visszanézve” című kötetben jelent meg, a könyvnek 2007. március 21-én volt a bemutatója a Centrál Kávéházban.

Rádiós kollégámnak, a természetesen rég elfelejtett László Györgynek (minden idők legrádiósabb rádiósának, akinek egy nap alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében) jutott eszébe, hogy szerkeszt egy kötetet Göncz 85. születésnapjára, régebbi írásokból meg újakból, amiket ő rendelt a könyvbe. Az a megtiszteltetés ért (nem üres szófordulat, komolyan gondolom), hogy László Gyuri szólt, írjak valamit, hiszen a Rádióban mégis csak én állok hozzá a legközelebb és főképp a legrégebben (1956. októberének végén találkoztunk először, aztán hosszú ideig nem, ő a Kozma utcai Gyűjtőbe került, én a Fő utcába – ezt természetesen akkor nem tudtuk egymásról).

A könyvbemutatón László Gyuri kérésére (utasítására?) fel kellett olvasnom a kötetben kinyomtatott írásomat. Kiültem a díszasztal sarkára, közvetlenül Göncz mellé. Soha el nem felejthetően maradt meg a belső hallásomban a hang, Árpád visszafojtani akart nevetése (nem mindig sikerült).

Megy. Nem tudja eldönteni, hogy most ő diktálja a tempót vagy az a másik ott mellette. Mondták pedig, de az más, mint benne lenni a helyzetben, különben is annyi mindent mondtak. Például azt is, hogy hová nézzen. A fene emlékszik rá. Jó volna a lába elé, de azt valószínűleg nem szabad, igen, határozottan az rémlik, mintha azt mondták volna, hogy ne nézzen a lába elé, hanem inkább előre, de az is lehet, hogy oldalt. Akkor viszont melyik oldal felé, csak mert itt két sorban állnak a katonák, jobbra is, balra is. Bizonyára csupa helyes gyerek, ilyen tempóban azt nem lehet megállapítani.

Muszáj így rohanni? Nem lehetne odamenni egy-két katonához, megkérdezni, miért csinálja ezt? Kiválasztották vagy jelentkezett? Tudta, hogy gépalkatrész lesz belőle? Átvillant legalább az agyán, hogy ez itt egy masina, ő a váz egyik darabja, arra való, hogy a szerkezet szét ne essen, és én vagyok a mozgó alkatrész, ezzel az emberrel itt mellettem. Vagy előttem vagy mögöttem. Nem tudja eldönteni, hol menjen. Persze az is lehet, hogy csak igyekszik fölvenni szegény az én sebességemet. Az pedig nem könnyű. Pulzálunk. Tényleg, és én miért csinálom ezt? Miért nem mondjuk meg minden országnak, ahová menni kell, hogy a Göncz nem lép el a díszszázad előtt. Neki az a szokása alakult ki, hogy nem lép el. Azt nem kell tudni a protokollosoknak, hogy azért nem lép el, mert nem tudja, hogyan kell azt, ő ugyanis csak menni tud, azt is leginkább sétálva. Különben sem illik firtatni az ilyesmit, hogy miért, nem lép el és kész. Nem lehetne megoldani? Persze akkor elterjedne, hogy éppen a Göncz nem lép el, mikor különben mindenki ellép. Beteget jelenteni, na az milyen lenne? Hogy ugyanis fáj a lába. Nem tud ellépni. Ó nem, nem, különben semmi baj, menni tud, csak ellépni nem. Nem lehet? Kár.

Megy. Csak mert kiválasztották arra, hogy ellátogasson, fölavassa, megbeszélje. És azzal együtt jár ez a rohanás. Nem ő akarta, így adódott. Annak idején, huszonkét éves korában felháborította a nyilasok viselkedése, úgy gondolta, tennie kell valamit. Attól kezdve a megfelelő pillanatban mindig volt valaki, aki úgy gondolta, a Göncz lenne jó, ő meg azt mondta, rendben van. A magyar történelem egyetlen főtisztviselője, aki sosem állt oda, mindig mások mondták, hogy jó lenne, ha odaállna. Sosem mondta, hogy a világ megváltásra vár, és majd ő élére áll a megváltásnak, fogjuk meg fiúk, aztán vigyétek, hanem azt mondta, hogy ha úgy gondoljátok, én megpróbálhatom. Az önjelölt tülekedők között az egyetlen, aki sosem ajánlkozott, akit mások választottak.

Azért azt jó lett volna tudni, hogy majd el kell lépni a sorfal előtt. És még egy mosolynak sem szabad átvillanni az arcán, mikor eszébe jut, hogy Fülig Jimmy azt írta a Boldogság Szigetek uralkodójának, amikor megérkezett Almira várába: „egy egész sor tüzet adtak”. Szervusz nép, szervusz király. Rejtő Jenő fergeteges humora minden lehetőségét kihasználta annak a helyzetkomikumnak, hogy egy kikötői vagányról azt hiszik, ő a király. Valószínűleg még Rejtő sem tudta elképzelni, hogy lesz itt egy ember, egy hajdani csőlakatos vagány, akiből igazi király lesz, és aki igazán azt mondja, szervusz nép. A nép meg ránevet és azt mondja, szervusz király.

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!