Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ezek az új bunkók, ezek az igazi senkiházi, faragatlan, kulturálatlan, kisstílű, szánalmas percemberek

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Terjedelmes interjút adott a Visegrad Insight című portálnak a budapesti szlovák nagykövet.

Nem tudom, más is emlékszik-e még, nem akarok személyeskedni, de valahogy elég sokszor az a fura érzésem, hogy csak én szedek itt elég Cavintont, mindegy, nekem épp elég átok többnyire, szóval nem tudom, emlékeztek-e Robert Ficóra mondjuk úgy bő tíz évvel ezelőttről – amikor 2006-2010 között először Szlovákia miniszterelnöke volt. Még épp azt az időszakot éltük, bár már eléggé a végét, amikor még szánakozó félmosollyal figyeltünk egy csomó olyan országot, amiknek azóta már a farvizét/(tom)porát sem látjuk, zárójelben mondom, annak a brigádnak már a legutolsó kacska lábú tagja is minimum belső íven előz minket (nem tudom, jártatok-e az elmúlt években teszem azt Brassóban… hely híján nem kezdek most mesélni, egyszer ugorjatok ki, aztán szabad némán csodálkozni), szóval akkor még csak csendesen és magabiztosan vigyorogtunk, hiszen még élénken emlékeztünk rá, mi voltunk a legvidámabb barakk az ísztblokkban, nekünk megígérték, hogy befutók vagyunk, toronymagas elsők, ergo simán mi leszünk itt a kis Bécs meg a kis Svájc, polgári dögunalommal, kajak fizetésekkel, s miután felsőbbrendű szellemünkkel, azt ne mondjam, gógyinkkal leigáztuk a szőröstalpú szomszédokat, kicsit majd dolgoztatjuk őket a javunkra, hogy nekünk ne is kelljen, havajdubaj és minden.

Ne kommentelj, kérlek: naná, hogy senki nem mondott ilyet, igazából csak összeálmodtuk az egészet, megrészegülve a nagy szabadságtól, hogy nincs többé kék meg piros útlevél, hogy csak úgy átmész Hegyeshalomnál, hogy nem kell felszigszalagoznod a hátadra három évente a nyolcvan dollárt, és hogy nem csesztet három órán át egy idióta határőr, ha van nálad egy Rodox. De milyen jó is volt egy picit álmodozni: én speciel úgy pár hónap után felébredtem az MDF meg a kisgazdák egyre kínosabb fanfárjaira, és máris elég keservesen éreztem magam, az illúziókkal keményre fújt lufikáim úgy durrogtak el, mint a szilveszteri tűzijáték – közben arról persze fogalmam sem volt, hogy ez még istenes, hisz nem sejthettem, hová jut ez a lángoktól ölelt kis, ölében sok más szerencsétlen mellett velem, aki egy két átvirrasztott éjszaka során meghozott döntés következtében vesztemre hazajöttem Brüsszel (hm… micsoda áthallások) külvárosából, Grimbergenből, drága belga barátaimtól, a Michiels-Koch családtól, akik bármit és mindent, de mindent megtettek volna értem ott, de én holmi romantikus/hazafias érzetek miatt faszán hazajöttem, és végleg itt is maradtam, nem, nem is végleg, csak egyelőre… szóval lilám nem volt, hogy hol fogunk tartani húszegynéhány évvel később. Hogy itt fogunk, basszátok meg. Hogy van, hogy lesz szarabb közérzet, mint mondjuk a nyolcvanas években, nem, nem csak azért, mert akkoriban húszéves voltam, hanem mert közben ismét eljött a virtigli taplók uralgása. Eljöhetett, mert hagytuk. Mert mindent hagytunk és hagyunk azóta is.

Pedig mi több, ezek az új bunkók, ezek az igazi senkiházi, faragatlan, kulturálatlan, kisstílű, szánalmas percemberek nagyságrendekkel merészebbek, fényévekkel messzebbre mennek, és rég nem köti őket semmilyen erkölcsi vagy egyéb gát. Nem kell álcázniuk magukat, nyugodtan lehetnek, amik, s tehetnek, amit. Mi csesztük el. Vagy mit tudom én. Valószínű, hogy ötven olyan évet, amit a háború után megéltünk, nem lehet öt alatt kinullázni. Ki kell halnia még pár generációnak, hogy valami végérvényesen megváltozhasson – például az enyémnek egész biztosan. Bocsánat. Elszaladt velem a lovacska, mint rendesen. Szóval: emlékeztek Ficóra? Hogy mekkora gumicsizmás nagy surbankó volt? Fröcsögő nacionalista, aki uszított, ahol csak tudott; aki észvesztve kereste és kerestette a Dicső Szlovák Történelmet és a Nagy Szlovák Hősöket; aki (persze hogy nem a szó szoros értelmében, de) böfögött, az orrát túrta, és szamárfület mutatott mindenkire – magára valamit adó európai politikus messze ívben elkerülte. No hát: láttátok-hallottátok mostanában Robert Ficót? Oké, nem kajáltam be nagykanállal, amikor pár hete lenyomott egy éjszakai műszakot valami gyárban, hogy így mutassa meg a munkások iránt érzett szolidaritását – egyébként meg még az a show is ezerszer különbül volt elővezetve, mint a mi vidéklátogatós, az egyszerű állampolgárok (korábban, emlékeztek: keményen dolgozó kisemberek) és nénikék napi gondjaira oly megkapó érzékenységgel rezonáló kis betegünk hellóröfis vizitációja; vagy a többi esete, a hóban stoppoló erdélyi párocska megejtő liaisonjával, kolbásztöltéssel, szotyival, focival, kézcsókolós nénikével s a többi.

Szóval: Fico például nemrégiben világosan kimondta, ha az EU vagy a V4-ek között kéne választania, ő az EU-t választaná, mert Szlovákia stratégiai célja minél szorosabbra fűzni az együttműködést az unióval. Fico, s vele Szlovákia elég jelentőset fordult az elmúlt tíz évben – akárcsak a mi éllovasaink. Csak a két irány nem azonos. A budapesti szlovák nagykövet, bizonyos Rastislav Káčer (hamarosan mind tudjuk, kinek az embere) a Visegrad Insight című angol lapnak adott interjújában  még akkor is elég félreérthetetlenül írja körbe a dühöngő viktorizmust, ha jó diplomata módjára egyetlenegyszer sem ejti ki Magyarország nevét.

Amire biztos nincs szükségünk, az az idegenellenesség és a hisztériakeltés, vagy hogy menekültellenes szlogeneket terjesszünk, mivel ezek nem hoznak megoldást.” 

Szlovákia nagykövete, azaz Szlovákia magyar hangja fogalmaz így. Azután beszél még a nemkívánatos, mind erősebb orosz befolyás veszélyeiről, szándékosan terjesztett álhírekről és sok minden másról, majd jön még egy bekezdés:

Nem szabad hagynunk, hogy a demokráciánkat a tulajdon eszközeivel öljék meg, mert ez illiberalizmushoz, és intoleráns rendszerekhez vezet. Nem hagyhatjuk, hogy azok öljék meg a demokráciát, akik azzal érvelnek, hogy ‘nekünk csak más a nézőpontunk’. Ezek nem másfajta, hanem szélsőséges nézőpontok.” 

Kicsit furán érzem magam, hogy az ezerszer lesajnált, közepesen ócska magyaros sutkákban szereplő Szlovákia ad leckét demokráciából – igaz, ezt lassan sajnos bárki megteheti. És bár a címzettek – akik harcolnak megveszekedetten, persze értünk, lassan az egész civilizált világgal – arcizma se rezdül, mi pirulhatunk. Mert ez a mi dolgunk, és nem is kevés: szégyenkezni, fizetni, megalázkodni. Senkik helyett, miatt, előtt. Múltat, jövendőt.

Boda András

https://www.facebook.com/hetlovet

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.