Június 23,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Karácsonyi vásár

Nyomatják a médiában, hogy reszkess magyar, mert jönnek a büdös migráns muszlimok és elveszik a nyomorunkat! Puskaporos a levegő itt nálunk. Még az eső se tudja elmosni a kénes szagot. Lehet, hogy ez nem is a puskapor szaga, ez már a pokol lehelete. Ezen morfondíroztam… Aztán szembe jött egy poszt a Facebookon.

Törökországban készültek a képek, Alanyában. Karácsonyi vásárt rendeznek ottan kérem szépen. Aki nem tudná, Törökország egy olyan muszlim ország, ahol a muszlim többségnek fogalma sincs arról, mi az a karácsony. Mert köszönik szépen, elvannak a saját ünnepeikkel.

A politikai helyzetüket most hagyjuk… megvan az ő bajuk is a „szultánnal”, talán még jobban, mint nekünk a „nagyvezérrel”. De az ott lakó sok-sok kisember mindezek ellenére megmaradt emberségesnek. Nem félnek attól, hogy elveszik a büdös bunkó keresztény gazdasági bevándorlók az ő kis nyomorukat. Oh, mert bizony van ott szép számmal külföldi, aki a kis európai nyugdíjából tengeti ott az életét fényévekkel jobban, mint azt az anyaországában tenné. De senki sem utálja őket. Pedig kitúrják a helyieket az egészségügyi ellátásból, pedig felverik az ingatlanok árát, pedig nem hajlandóak a helyi nyelvet elsajátítani, és elvárják, hogy az ő anyanyelvükön beszéljen hozzájuk a bolti eladótól a postásig mindenki. És mégsem utálják őket. Még csak nem is megtűrt státuszban vannak. Munkavállalási engedélyt szerezhetnek, és dolgozhatnak, ha akarnak. Vállakozásokat hozhatnak létre. Élni hagyják őket.

Tudom ezt nagyon jól, éreztem a saját bőrömön. Éltem ott pár évet. Jó volt. A helyiek segítettek. Nem közösítettek ki. A piacon a kofa kedvesen rám mosolygott, és a második-harmadik alkalommal, hogy nála vásároltam, még recept tippet is adott. Kézzel-lábbal magyarázta, hogyan készítsem el azt a zöldséget, és a következő héten rákérdezett, hogyan sikerült a recept.

Tudjátok, szóltak hozzám az emberek az utcán, nem fordították el a fejüket. Kíváncsiak voltak rám. Segítettek, mert látták, hogy nem vagyok helyi. Türelmesek voltak velem, ha valami olyat tettem vagy mondtam, ami ott, abban a helyzetben nem volt illendő, hisz én idegen voltam, és nem tudhattam, hogy az ő kultúrájuk az adott szituációban mit követelt volna meg tőlem.

És ez nemcsak a nagyvárosban, nemcsak a tengerparti településeken volt így, hanem abban a kis eldugott faluban is, ahol a rokonság él. Minden évben, amikor odalátogatunk, senki se hívja ránk a rendőrséget, hogy „Migránst láttam, pfújjj!”. Ezzel szemben megállítanak az utcán, vagy bekiabálnak az udvarra a kertkapuból, és megkérdezik milyen volt a hosszú út, hogy érzem magam, meddig maradok. Igen, a kendős, idős nénikék nem félnek tőlem.

Érdekes képekre bukkantam. Egy muszlim országban egy nagyváros piacterén karácsonyi vásárt rendeznek. Nem tudom, hogy ez állami, céges vagy privát kezdeményezés. Mindenesetre nagyon szép gesztus az ott élő, vagy épp ott tartózkodó keresztények felé.

A különböző kultúrák egymás mellett élésére egy nagyon jó példa. Arra, hogy nem kell utálni egymást. Nem kell mindenáron ráerőszakolni a másikra azt, amit én jónak tartok, hanem akár hagyhatom a másikat élni úgy, ahogy ő szeretne.

Szép példa arra, hogy megpróbálhatunk teret adni a másnak. Megpróbálhatjuk elfogadni azt, kicsit megismerni, hogy ne legyen olyan nagyon idegen számunkra.

És ha találunk abban a másik kultúrában valamit, amit nekünk is szimpatikus, akkor azt akár bele is építhetjük a mindennapjainkba. Ettől még nem változik meg az én identitásom. Ettől én még maradok ugyanaz az ember… vagy talán mégsem ugyanaz, talán egy kicsit gazdagabb is!

H. Lívia

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.