Szeptember 25,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Én is kaptam, mégis rendes ember lett belőlem, nem holmi hitvány genderliberálbuzi

Volt itt tegnap egy kérdés, amiről nézetem szerint nem lehet eleget beszélni. És akkor sem lehetne, ha nem volna igaz, hogy Magyarországon hetente egy nő, havonta egy gyerek hal bele a családon belüli erőszak nevű keresztény hagyományba.

 

Mindarról, ami a TV2 Appra, magyar! névre hallgató, minden jóérzést alulmúló, bulvármocsár szagot árasztó gyalázatos műsorban elhangzott – hogy tudniillik ott kell ütni a gyereket nevelési célzattal, ahol a ruha eltakarja – nálam okosabb, fontosabb emberek leírták a véleményüket, nem fogom elismételni. Ennek az én értékrendem szerint elfogadhatatlan szemléletenek (lehetőleg a karját, combját, fenekét üssük nevelésügyileg) csak a fogadtatása, és a velünk élő utóélete elkeserítőbb.

Kivételesen nem teszem ide azokat a hozzászólásokat (mindenki meggyőződhet róla a fenti posztra, illetve linkre kattintva), amelyek az erőszak bármely formájának legitim voltáról értekeznek. Amelyek az én is kaptam, mégis rendes ember lett belőlem, nem valami hitvány genderliberálbuzi; így utólag hálás vagyok a szüleimnek, hogy a megfelelő időben kiosztották azokat a pofonokat; a mai gyerekek tiszteletlenek, nevelhetetlenek, ezért nem csak jogos, de egyenesen szükséges is a testi fenyítés; nehogy már mások mondják meg, hogyan neveljem a gyerekemet; hát hiszen a gyermekemet nem a törvénynek, nem az államnak, hanem magamnak szülöm, ő az én tulajdonom sokszögben definiálják a gyereknevelés elfogadható gyakorlatát. És akkor az erőszak relativizálásáról még nem is szóltam: hetente/havonta/évente egy-egy saller nem azonos azzal, hogy naponta agyba-főbe verem, de pláne ne elfajzott liberálisok akarják megmondani, mi fér bele és mi nem.

Távol áll tőlem, hogy kívülállóként gyereknevelési tanácsokat akarjak osztogatni bárkinek, annak jogát viszont fenntartom, hogy erről a kérdésről elmondjam, amit gondolok. Annál is inkább, mert kénytelen vagyok ide rakni még egy felemlő jó hírt (feltétlenül ajánlom mindenkinek elolvasásra) a gyerekverés témaköréből: hosszú idő után elítéltek egy hetesi tanítót, mert gyerekeket vert. Az iskolavezetés eltussolta volna, és sokáig sikeresen el is tussolta az ügyet, most meg épp azt a pedagógust hurcolják meg, aki megelégelte „Gyula bácsi” módszereit, és feljelentést tett ellene. A derék Somogy megyei faluban nem azon akadtak ki a drága magyar emberek (a kivételeknek járó tisztelet mellett), hogy szeretett Gyula bácsi

éveken át pofonnal, nyakassal honorálta a magatartásbeli elhajlásokat, a gyerekek fejét osztálynaplóval, munkafüzettel ütötte, a lábukra taposott, hátukat rúddal ütötte – hol a diákok szeme láttára, hol a tanári szobában vagy a tornateremben, (Népszava)

hanem azon, hogy a helyettesítő tornatanárként dolgozó férfit feljelentő tanárnő szégyent hozott Hetesre. Következésképpen el kellene költöznie a faluból. Értjük? Én nem értem. De ha érteném se lennék képes feldolgozni.

Van olyan, hogy egy szülőt jobban aggasztja a rohadt települése jó hírneve, mint a gyerekét érő esetleges sérelmek? Van ilyen? Van.

Nem, egyáltalán nem szeretném a szülői és tanári felelősség kérdését összemosni, de azért ennek a két történetek a közös nevezője mégiscsak a gyerekbántalmazás, és az, ahogyan ehhez a kérdéshez a társadalom viszonyul. Konkrétan a mélyen tisztelt intézményvezető, a munkaközösség, a szülői közösség, amelyik csendben (bizonyos esetekben kettéhasadt tudattal beletörődve) sunyított, miközben Gyula bácsi évekig gyepálta a diákokat. És most, amikor kiderült a vállalhatatlan, akkor az a legnagyobb bajuk, hogy mi lesz Hetes jó hírnevével. És mit tesznek? Úgy védik a kétes/soha nem volt hírnevüket, hogy nem a drágajó Gyula bácsi menesztését kérik öklöt rázva, hanem azt az embert kergetik el, aki egyedüliként állt ki a közösség megtisztulásáért. Akinek volt bátorsága szembemenni a gyáva cinkossággal, amely elfogadhatatlannak ítélte a – szülők helyett is – a gyerekeket érő állandó agressziót.

Normális ez? Rendben van ez? Belefér a fizikai erőszak, mert Klaudia is aszonta a tévében (ő mán csak tuggya!), és mert engem is vert apám, és mert az én tulajdonom, nekem van kiszolgáltatva, akár a belét is kitaposhatom, ha úgy tartja kedvem? És tényleg ne fárasszon senki azzal, hogy eltúlzom, túldramatizálom, kiforgatom. Hát nem.

Mert ne férjen már bele ebbe az istenverte fehérbőrű, családbarát, keresztény kultúrába, amit védeni kell mindenkitől, hogy éveken át verhetjük a gyereket. Mi, magyar emberek, istenfélő hívők és bálványimádó felsőbbrendűek. Mi verhetjük, megalázhatjuk, életre szóló sérüléseket okozhatunk neki, meg a Gyula bácsi is szíjat hasíthat a hátukból, mert úgy tanulják meg, hogy mi az élet. Mert a magyar ember szuverén, és ő dönti el, hogy kivel akar együttélni és mikor töri el a gyereke karját.

És most jön majd valami okos és elmagyarázza, hogy a büdöslibsiknek csak az orbánozásra fussa. De azért valahol mégiscsak dühítő, hogy ebben az országban semmiért senki nem felelős, ebben az országban a családi erőszak nem téma, a nőverés, férfiverés, gyerekverés nem téma, mindig van egy vak komondor, akire rá lehet fogni ezt a félfeudális, primitív mentalitást. Ne mondjam már, hogy Orbán tehet róla, és ne mondjam már, hogy ugyanannyira súlyos, hogy évente hatszor törlöm pofán az ebadta kölyköt, mintha naponta fenekelném el. És ne mondjam már, hogy az indulatból elkövetett erőszak ugyanaz, mint ha előre megfontoltan, építő szándékkal töröm el a hátán a kezembe akadó tárgyat.

Ez az ország azért ilyen, mert ilyenek a vezetői, a celebjei, a silány, elitnek nevezett trágya, amit a feje fölé emelt. És ennek az országnak azért olyanok a vezetői, mert erre van igénye az Őcsényben, Perbálon, Kömlőn, Hetesen szocializálódott vérmagyaroknak. (Sokan mások is vegyék nyugodtan magukra.) Akik a saját nyomorukat, sikertelenségüket – az évek óta tartó kormányzati agymosás és hergelés hatására – mindig másokra vetítik ki. A háború elől menekülő szerencsétlenre, a szerencsétlenen emberségből segíteni akaró honfitársra, vagy éppen a saját gyereke bántalmazása ellen fellépő tanárra. Mert akkor hátha nem kell szembenéznie azzal, hogy évekig elfordította a fejét, miközben ő maga is tudta, hogy Gyula bácsi nem viccel, ha erőszakról van szó. Nem azt szégyelli, hogy részt vett egy gyalázatos dologban, hanem hogy kiderült.

Vigasztaljuk, áltassuk hát magunkat, hogy senki nem tehet semmiről, hogy pláne nem mi tehetünk róla, pláne nem az orbáni erkölcsi rombolás tehet róla, mert különben is nekünk szuverén jogunk eldönteni, hogyan süllyedünk olyan mélyre, ahonnan már féltédre emelkedni is kihívás. Forgassuk a szemünket a jó hírünk miatt, fitogtassuk az erőnket a gyengébbel, a kiszolgáltatottabbal szemben és találjuk meg az önigazolást minden cselekedetünkre abban, hogy a közöny, a félrenézés, az elhallgatás, a valóság tagadása normális a nálunk erősebbekkel szemben. Aki lehet a munkaadónk, a polgármesterünk, a gyerekünk tanára, az iskolaigazgató. Mi mindent jól csinálunk, csak a rohadt ellenségek ne lennének, akiktől állandóan meg kell védeni minket.

Elkanyarodtam. Nem baj. Ez így kerek, és így lesújtóan reménytelen. adomany-1

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!