Ennél az önsorsrontó, beteg reflexnél szánalmasabb tempó aligha sújtja ezt a nemzeti kormány által sanyargatott országot

Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője és Schmidt Mária, az 1956-os emlékév kormánybiztosa, a múzeum igazgatója a Dank! Merci! Gracias! elnevezésű programsorozat résztvevői számára tartott tárlatvezetésen a fővárosi Terror Háza Múzeumban 2016. november 22-én (MTI Fotó: Balogh Zoltán) Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője és Schmidt Mária, az 1956-os emlékév kormánybiztosa, a múzeum igazgatója a Dank! Merci! Gracias! elnevezésű programsorozat résztvevői számára tartott tárlatvezetésen a fővárosi Terror Háza Múzeumban 2016. november 22-én (MTI Fotó: Balogh Zoltán)

Az volt, hogy össznépi egyetértés övezte ama felvetésemet, hogy ezt a csütörtöki luxemburgi zakót ne akarjuk már kommentálni, hiszen erre nálunk sokkal szakavatottabb emberek vannak. Akik elmagyarázzák, hogy mit jelent, amit látunk. Aztán elolvastam a NER egyik legstabilabb főfelszopó elvtársának cikkét a kivasalt, általa főszerkesztett Nemzeti Sportban (najó, az internetes változatát valójában), és kénytelen vagyok lehiggadás gyanánt szót ejteni erről a kínosan kellemetlen témáról, és mindarról, ami következik belőle, és ami jóval túlmutat a futballon.

Naponta olvasok szerecsenmosdató, végletes szervilizmustól bűzlő, a hatalomnak csontig benyaló irományokat szerte az interneten, de azt aligha tartottam elképzelhetőnek, hogy egy luxemburgi felkészülési meccsen elszenvedett 2-1-es gyászos vereség után valaki nekiáll és elmagyarázza ma, 2017-ben, hogy ki mindenki nem (!) felelős ezért a kudarcért. A házi seggnyaló szerint jó lenne, ha tisztán látnánk:

  • nem a futni, beadni, becsúszni képtelen játékos tehet róla;
  • nem a topmenedzserként, a futballba érkezéséig maradéktalanul sikeres, minden szabadidejét és még nem ősz hajszálát a futballra áldozó MLSZ-elnök tehet róla;
  • nem a semmiből valamit teremteni akaró, sokáig állami segítség nélkül működő akadémiák tehetnek róla;
  • és végképp nem a sport létesítményhelyzetét nemzedékekre megoldó, a futballt végre a helyén kezelő kormány tehet róla.

A bajok legfőbb okát még mindig a múltban és a régmúltban kell keresni – írja Szöllősi Gyuri udvari újságíró, Puskás-ügyi nagykövet, funkciót funkcióra halmozó, NER-katona. Az ember szava pedig elakad.

És akkor még nem szóltam a megújuló, feltőkésített MLSZ háttérmunkájának, az egyre professzionálisabb menedzsmentnek, vagy az áldozatkész mecénásoknak a felszopásáról, hát hiszen mi, nagyon hülyék, ezt sem értjük: az 1990-et követő húsz év felelőssége az, hogy a magyar válogatott Andorra után Luxemburg ellenében is összeszarta magát.

Ugye mi sem gondolhatjuk komolyan, hogy az edzőket, az MLSZ-t, pláne a játékosokat kellene okolni a vadabbnál vadabb kudarcokért, miután nekünk is pontosan kellene tudnunk, hogy a foci nagypolitikai kérdés, még akkor is, ha a bezzegelmúltnyolcév leszarta, hogy mekkora nagy futballnemzet vagyunk. A slusszpoén aztán feloldja a meglölősödött Nemzeti Sport sokoldalúan tehetséges főszerkesztőjének kognitív disszonanciával viaskodó fenntartásait és megadja a kegyelemdöfést a józan észnek:

Fájdalmas lehet a felismerés, hogy az új pályák, stadionok, a végre stabil anyagi helyzetű profi klubok, a fejlesztési programok, a sportfogadási pénzek visszaforgatása a futballba, a mindennapos testnevelés bevezetése együttesen sem hozták el még a sikereket, az viszont biztos, hogy ezek nélkül reményünk sem lehetne rájuk.

Ha ez a gyalázatos – a mindig jól hangzó kommunistázás kedvéért logikai bukfencektől sem mentes – mutatvány csak a futballról szólna, akkor minden bizonnyal találtam volna hasznosabb elfoglaltságot magamnak vasárnapra. Viszont ez itt a NER által teremtett világ egyik legbeszédesebb kórdokumentuma lesz évek múltán, amely egy kórosan futballmániás, korrupt hatalomnak állít örök emléket. Amely hatalomnak, az általa nagyjából minden területen véghezvitt ipari pusztítás meg- és kimagyarázására minden bokorban akad tettre kész fegyverhordozója, a védhetetlent is elsikálni hivatott szarosnyelvű alattvalója.

Szöllősi Györgynek, társaihoz hasonlóan se szégyenérzete, se gerince nincs, ami meggátolhatná abban, hogy a meztelen csigát jobbról előzve kiálljon és két, a futballban szerényen jegyzett törpeállamtól elszenvedett vereségért az elmúlt huszonévet, no meg a rendszerváltás előtti kommunista diktatúrát (igaz, hogy ilyen nem volt Magyarországon) tegye felelőssé. Felmentve a felelősség alól mindenki mást, akinek a világszínvonalú focihoz aktuálisan köze van.

Ennél az önsorsrontó, beteg reflexnél szánalmasabb tempó aligha sújtja manapság ezt a különleges, nemzeti kormány által sanyargatott Magyarország nevű ékszerdobozt. A felelősségvállalás bátor, férfias kultúrájának totális hiánya. A szar végtelenített tologatása egyik ágy alól a másik alá. A gyászos múlt terheinek soha véget nem érő invokálása, az elkúrtuk felismerésének állandó elodázása. Az, hogy minden kínukért és keservünkért másokat okolunk olyankor is, amikor történelmi lehetőségek vannak a kezünkben, amikor gyakorlatilag minden a kezünkben van ahhoz, hogy jobbá tegyük az elmúlt évtizedeket (és itt nyilván nem elsősorban a focira gondolok).

Ez a fajta önfelmentő felelősséghárítás szivárog le a társadalom minden bugyrába és itatja át bűzös nedvével annak szövetét. A homlokunkra kiírt másra mutogatás nemzeti érdeknek csúfolt mérge butítja ezt az országot. A pofáraeséseket ellensúlyozni hivatott bárgyú, hazug sikerkommunikáció. Amely minden téren felmenti a NER-t az alól, hogy a szakadékba rohanás közepette satuféket nyomjon, revideáljon, ne adj’ isten bocsánatot kérjen és belássa, hogy ezt elbasztuk, elvtársak, rossz az irány, a sebesség, a módszerek.

Mekkora zseninek kell lenni ahhoz, hogy az elmúlt 27 év minden nyomorúságát és kudarcát – amelyből lassan 12 évet a foci nagypolitikai jellegének felismeréséről hírhedtté vált orbánizmus volt hatalmon – Gyurcsányék nyakába varrja valaki? Faszért nem a török hódoltságig vezette vissza nagykövet úr a szorgalmasan cipelt, átkozott múlt felhánytorgatását? Hogy Sorosról ne is beszéljünk.

Ez a végtelenül szervilis senki, aki állami támogatással magánbizniszt gündolt magának Puskás Ferenc nevéből és hagyatékából, frankón kommunistázással és gyurcsányozással próbálja elkenni a szart, amit végtelen mennyiségű közpénzzel az egyszemélyes futballmánia közel nyolc év alatt tető alá hozott. Miközben a szentséges, sérthetetlen, mindenek fölött álló magyar futball nevében egymás feneketlen zsebét tömködik a futballklubok élére ültetett politikai kinevezettek, miközben eltitkolt célokra ömlik a tao-támogatás a futballba, ennek van pofája áldozatkész mecénásokról hablatyolni? Milyen magánakadémiák, milyen stabil anyagi helyzetű profi klubok? A közpénzből fenntartott, üres lelátók előtt focizgató, pártkatonák által irányított klubok mitől profik, te szerencsétlen? A befektetés-teljesítmény aránya a béka segge alatt, de majd most, majd most tényleg évtizedek kérdése, és helyrehozzátok, amit a kommunisták elkúrtak.

Nekem sül le a pofámról a bőr, hogy ezeket a sorokat valaki képes volt leírni és minden bizonnyal komolyan is gondolta. A valóság ezzel szemben az, hogy a futball ott igazán sikeres, ahol kurvára nem csinálnak belőle nagypolitikai kérdést, ahol nem állami ingyenpénzt tolnak az elkényelmesedett falábak segge alá, ahol piaci alapon kell helytállni, ahol tudják, hogy a versenyképességet nem az állami szubvenciók szavatolják, és ahol nem próbálják megetetni a néppel, hogy milliárdos stadionok által megy a foci és a világ elébb.

Gyalázatos kórkép. Egyszer még ezt is elrettentő példaként fogják emlegetni történelemkönyvek sötét lapjain. adomany-1