NEHAZUGGY

És Balog Zoltán miniszter, aki olyan szépen tud prédikálni a hitről, erkölcsről és szeretetről, gondolkodik

Forgács Erzsébet | 2017. November 4, Szombat | 9:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Meghalni sokkal nehezebb, mint megszületni. Mondom ezt úgy, hogy három gyermeket hoztam a világra és mondom úgy, hogy két közeli hozzátartozómat temettem el egy éven belül. Ott voltam az érkezésnél és ott voltam a távozásnál. Elmenni nehezebb. Sokkal nehezebb.

Mindenki abban reménykedik, hogy majd egy hosszú, boldog élet végén elegánsan távozik. Reggel még kitakarít, megfőzi az ebédet, játszik kicsit az unokákkal, csomagol nekik a sütiből, este olvasgat a frissen áthúzott ágyban, aztán elszundít és nem ébred fel többé. Ez sajnos legtöbb esetben nem így működik. Sokakhoz az élet nem ilyen kegyes.

Mióta nyilvánosságot kapott a budapesti hospice ház lehetetlen helyzete, ismét többet beszélünk erről a kérdésről. Tavaly is beszéltünk róla, amikor a pécsi Dóri-ház megmaradása múlott öt millió forinton. Öt millión. Akkor ők is a kormánytól, pontosabban az EMMI-től kértek segítséget. Balog Zoltán akkor is elgondolkodott rajta, hogy futja-e a költségvetésből ilyen súlyos összegre. Hiszen az az öt millió annyi mindenre kellene. Szállodaszámlára valamelyik üdülőparadicsomban tartott konferencián, valamelyik államtitkár-helyettes helyettesének a fizetésére, néhány méregdrága laptopra, amin a parlamenti ülések alatt lehet pasziánszozni, esetleg ideje lenne kicserélni a függönyöket és szőnyegeket az irodában.

Végül – hosszas töprengés után – Balog Zoltán úgy döntött, hogy túl zajos már az országos felháborodás (az álliberális, álbaloldali álsajtó ricsajozott persze, Soros György megbízásából), ezért elutalták a Dóri-háznak az életmentő öt milliót. Amiből a NAV nem kevesebb, mint négy milliót azonnal le is emelt, ugyanis a pénztelenség miatt az alapítvány ennyi köztartozást halmozott fel a várakozás alatt.

Most a budapesti hospice ház van hasonló bajban, csak itt nem öt, hanem ötven millió forint kellene a túléléshez. Ugyanis a gyógyszerek, a gyógyászati segédeszközök ára emelkedik, a béreket is emelni kell (pedig nagyon sok önkéntes is dolgozik az ellátásban, de az orvosokat, szakápolókat nyilván nem lehet önkéntesekkel kiváltani), az adományok összege csökken – a társadalom egyre szegényebb és egyre több helyre kellene adakoznia, ugyanis sok területről kivonul az állam, nagyvonalúan átadva a lehetőséget a megvetett, agyonszekált, naponta ócsárolt civil szervezeteknek – és Balog Zoltán megint gondolkodik.

A társadalom elöregszik. Ez nem újdonság, nem is egyedülálló dolog. Ez tény. Az életünk megváltozott, ez is tény. Miközben a civilek megfeszülnek, hogy ellássák az állam feladatait a hajléktalanok, az éhezők, a reménytelen helyzetben lévők, az ellátás nélkül tengődők és még a kidobott, megkínzott állatok megmentése érdekében is, Balog Zoltán gondolkodik. Miközben van pénz külhoni óvodák, iskolák és kórházak építésére, miközben milliárdok mennek el sehová nem vezető kerékpárutakra, vizes vébére, üresen kongó stadionokra, kisvasutakra, külföldön működtetett, kizárólag veszteséget termelő kereskedőházakra, az egyház támogatására és ezer más értelmetlenségre, Balog Zoltán gondolkodik az ötven millió forinton.

A pártpropaganda különféle néven futó portáljain egyre gyakrabban lehet olvasni édesbús írásokat azokról a gyönyörű időkről, amikor még a család vállalta a betegek, idősek ellátását és fogták a távozó kezét az utolsó percig. Hogy az milyen emberséges és jó volt.

Csak éppen azokban az időkben a nők többnyire otthon voltak, ellátták a családot, gondozták a kertet, megtermelték a család élelmezéséhez szükséges dolgokat, miközben a családfő dolgozott.

Ma már hol lehetne megoldani egy kétszobás, negyedik emeleti lakásban valaki életvégi ellátását úgy, hogy a felnőttek napi 8-10 órát dolgoznak, aztán még 2-3 órát utaznak a munkahely és az otthon között? Egy önmagát ellátni nem képes ember folyamatos felügyeletet igényel, az ő gondozása nem megoldható este héttől tízig. Megoldás lehet, hogy valaki maradjon ki a munkából. Hiszen van ápolási díj. Ennek összege 31 000 forint, a fokozott ápolást igénylő személy esetén 47 500, a kiemelt ápolási díj pedig 55 200 forint. Nyugi, ezek bruttó összegek. Nettóban: 27 900, 42 525 és 50 220 forintról beszélünk. Ha tehát valaki otthon marad a hozzátartozóját ápolni, akkor már az előtt éhenhal, hogy az alig valamennyi nyugdíjának első havi összegét eldőzsölhetné. Mert az csak természetes, hogy a nyugdíja is annyi lesz ilyen bevételek mellett, amennyiből majd képtelen lesz megélni.

Az állam – pontosabban az ország vezetését ellátni hivatott kormány – ezekkel az ügyekkel nem foglalkozik. Sem az idősotthoni ellátásokat nem fejlesztik (pedig az sem ingyenes, a hozzátartozóknak mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk), sem a hospice ellátásokat.

Márpedig egy beteg, demens, bármilyen okból önmagát ellátni nem képes embernek is joga van az emberi élethez, a fájdalom nélkül megélt elmúláshoz. Akkor is, ha nincs élő rokona és akkor is, ha szegény. Az idős embereknek – és nem csak a jelenlegi idősekről van szó, hiszen ha szerencsénk van, mindannyian megöregszünk – nem Erzsébet-utalványokra és hellóröfikre, nem majd emelek, ha úgy lesznek a számok-ra, nem hangzatos tiszteljükazidőseket lózungokra van szükségük, hanem arra, hogy amennyiben szükséges, lesz, aki segít, lesz, aki enni ad, aki csillapítja a fájdalmat és lesz valaki, aki fogja a kezét abban az utolsó percben.

A hospice házak ezt teszik akár a gondozóházban, akár házi segítségnyújtással. Teszik, ameddig tehetik. És Balog Zoltán miniszter, aki olyan szépen tud prédikálni a hitről, erkölcsről és szeretetről, gondolkodik. Miközben nem csak ezt az egy hospice házat kellene megmenteni, hanem nagyon sokat kellene még létrehozni. Hogy azok az emberek, akik utuk végén járnak – életkortól függetlenül – és nincs olyan családtag, aki gondoskodhatna róluk, azok ne a kórházak húgyszagú alagsorába száműzött demens-osztályain végezzék, az utolsó percben is magányosan, fájdalomtól görcsbe rándult testtel. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!