Vendég: Ha nem is tudok úgy enni, mint a kismalac, nekem is demokratikus jogom a mosogatás

Illusztráció: laterjay Illusztráció: laterjay

kelemen.mikes@netkavezoabujdosokhoz.tekirdag.tr

Mikes Mirtill: E-mail Rodostóba                                           

Tárgy: Helyesbítés

Nagy szerencse érte kendet, mert ott van. Pontosabban nincs itt. Tessék elképzelni a nagyi belenézett a levelezésünkbe! Persze tudom, hogy ez a levéltitoksértés minden képzeletet felülmúl, de az én képzeletem szárnyalását a nagyi esetenként lecsúzlizza. Mi több, a nagyi most engema szőnyeg szélére állított, viszont az öregfiúkat két vállal küldte a tatamira. Ebből maradt ki kend tettlegesen, de digitálisan várhatja a nagy tockost kend is. A tata ugyan bepróbálkozott a legjobb védekezés a támadás trükkel és prűdnek nevezte a nagyit, de ettől csak rosszabb lett a helyzet. Amikor a nagyi halkabbra fogja (nem tévedés, halkabbra) az álláspontja kifejtését, akkor a bútorokról lepereg a lakk és a pókok politikai menedékjogot kérnek az egérlyukban. A tatám viszont elégedetten somolyog a nem létező bajusza alatt, mint a kertész, akinek virágba borult a körtefája. Ugyanis a 20. században a majd 60 éves együttélésük alatt az én nagyim a 16. századból a 21. századba szökkent a tata mellett.

Mert nagy huncutok kendék, ketten a tatával! Összeesküdtek. Fogalmuk sincs a gender elméletről folytatott vérre menő diskurzusról, csak teszik a dolgukat. Sajnos van mit. Kend is számtalanszor szorgalmazta a leánygyermekek nevelésének fontosságát a leveleiben, a tata pedig a gyakorlatban a csúcsra járatja. Anyutól tudom, hogy a nagyik anyukájai úgy élték le az életüket, hogy egyetlen étkezés alkalmával se ültek asztalhoz a családdal; szolgáltak. A nagyi is így kezdte az asszonysorsot, de a tatám felállt az asztaltól kezében a tányérral, odaállt a sparhelt mellé és csak akkor volt hajlandó asztalhoz ülni, ha a nagyi is leült.

És tessék elképzelni, a tata minden erőfeszítése ellenére a nagyi ösztönös első reakciója még mindig ez a „szolgálatba állás”. A tata cikizi a nagyit az „alattvaló tempó” miatt. Dafke megjátssza a papucs férjet, ilyeneket szól: „Majd a feleségem megmondja, mit akarok”, és akkor a nagyi megrestelli magát. A tatának sok efféle húzása van. „Tégy úgy, mintha ő is ember lenne” – mondogatta a mamának, ha egy főnök, vagy egy hímsoviniszta szemétkedett vele. De ez még az előző diktatúrában volt. (Ma már néha nagyon nagy fantáziával se tud embernek nézni néhány homofób díszpintyet, pedig igyekszik.) A kommunisták komolyan vették ám a tízparancsolat néhány pontját és szigorúan büntetették azokat, akik megszegték. Ez komoly!

Tetszik tudni például mi volt a kmk? Közveszélyes munkakerülő. Most a 6-dik parancsolatot (ne paráználkodj!) megszegőkkel tele van a média. Akkor börtön járt érte, most ez a követendő minta. Az is igaz, hogy senki nem kényszerült és nem kényszeríthették arra, hogy a megélhetését a teste áruba bocsájtásával biztosítsa. Ez most demokratikus vívmány! Vagy a 7-dik parancsolat. El se hiszi kend, de a nagyi is megerősítette, amit a tata határozottan állít: konkrétan 1961-ben a tata reggel 6-ra járt dolgozni. Akkor a 100 forintos volt a legnagyobb címletű pénz. Amíg futott a villamoshoz, azon izgult, hogy a Közért előtti dobozban legyen már annyi apró, hogy a százasból vissza tudjon adni magának, mert az 1 üveg tej és a két kiflit még 5 forintba sem került (három forint 80 fillér). Az üzlet előtt ugyanis minden nap gazdátlanul ott volt az áru, a becsületkassza, és se biztonsági őr, se kamera nem vigyázta. Ahogy a tata mondja: „Akkor a kisember nem akart lopni, most meg nem tud, mert ezek a hímringyók már nem az ételt, hanem a fogakat is kilopják az elszegényített alattvalók szájából.”

Hogy akkor én most mit is akarok helyesbíteni? Azt akarom, hogy kend tudja, amit most már első forrásból, a nagyitól tudok: az én nagyim, meg az anyu nem prűd! (Egyébként, ha már tudni akarom, a nagyi szerint a celeb meg a céda egykutya.)

Egyszerűen meg akartak engem óvni attól a mocsoktól, ami körülvesz bennünket, viszont kend és az itthoni öregfiúkkal azt vallják, hogy az elhallgatással nem lehet megvédeni a gyereket. Most tehát ott tartunk, hogy több „lányos” dologról beszélnek velem az anyuék, meg persze arról is, hogy ha nincs észnél az ember gyereke, akkor manapság könnyen ellopják pótalkatrésznek.

Szóval tudatom kenddel, hogy az ősök megegyeztek (most figyeljen) ezen túl a gyerekekkel (ebben én is benne vagyok) folytatandó interaktív kommunikációban nincs tabu, nincs kényes kérdés és ez a konszenzus (na, mit szól a szókészletemhez?) a kend érdeme is.

Azért ne nagyon örüljön ennek! A nagyi még tanult dialektikát, úgyhogy a tockost is megkapja kend. Annak viszont szívből örülhet, hogy még nincs itthon, mert mióta keresztény állam lettünk, azóta a bibliai állapotokat „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22) maguknak privatizálták ezek a kurafik.

P.S: Ne gondolja ám, hogy a konszenzustól nekem most happy van. Persze. A tata szerint, ha nem is tudok úgy enni, mint a kismalac – mert az kinyalja a tányérját – nekem is demokratikus jogom a mosogatás.

adomany-1