Sulyos felhők

Lázár Gergő Lázár Gergő

Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig. Nem a szótlan
feszülő dac köti le ajkainkat,
– a hitetlenség, a halott közöny!
Árnyak, a némaság fegyencei
vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,
arcunk mennyire álarc!… Tétován
lengünk a szélben, szélkakasnak is
elromlott, lelketlen vasdarabok.

Jön s megy az idő: megint ránk öregszik
egy ujabb év, az undor s szégyen éve.
Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen.
Beláttuk: remény és reménytelenség,
jó s rossz itt egyformán fölösleges.
Óh, a remény már útált unalom:
annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők
agyontaposni, úgyis hasztalan
rágja lelkünkben pondró-útjait.

Óh, a remény is… Nem volt az remény,
csak kényszerű önámitás: vele
akartuk menteni a megmaradt
semmit a végső megaláztatástól.
Van még remény; ott kint! De azok is,
kik letépték, visszasírják hazájuk
láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki
alacsony hasznot húzva istenéből
minden szavát üres szivekbe szórja.

Néha bitang szelek kószálnak, a
fáknak távoli híreket mesélve:
haragos tornyokat dobál a tenger,
csikorognak a hegyek s északon
ujból csalóka szivárványt ragyogtat
a vörös sarló és a kalapács.
– Senki se figyel szavukra… Ha jön még
valaha tisztulás, a föld, az áldott
anyaföld indul meg, s harca a béke
szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső!

De addig? Addig porladunk tovább
az idő őrlő fogai között:
és meglehet, hogy egykor igazunk lesz,
és meglehet, hogy nem lesz igazunk,
s az is lehet, hogy sohasem kerűl
sor igazunk bizonyítani,
hisz minden cáfol, késik… Alszanak
az elcsigázott testek és mezők
s már megszokták: a tegnap iszonyú
nyomora iszonyúbb holnapra döbben.

Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny
nappalok hallották panaszainkat;
ma már szomorú pillánk meg se rebben,
oly arcátlan-egyszerüen esik meg,
mit hihetetlennek hittünk… A legjobb
semmit se várni… csak dolgozzanak
a fekete fejszék: a porbahullt
tagokból vér nem dől, nem is szivárog,
vér, melyről azt hitték valamikor,
hogy boldog jövők biztos záloga.

Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb
börtönbe-láncoltat testvére őrzi,
vasbilincset a testvér vasszurony…
A sápadt csüggedés fegyencei
vagyunk, és tétován lengve a szélben
tudjuk, itt minden fölösleges, és
meghallani se merjük a varázsszót,
hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”

Szabó Lőrinc