A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem is tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
»Kultúra!«
»A rút luk!«
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

*

A dolgokra gondolni: érdemes?
A dolgok mennek… mennek…
maguktól.
Ahogy mégy, mégy te is az utcán,
hadverte, céltalan flangérozó,
rokkant zsebbel, és aggyal,
melyben a szók forognak,
s amit látsz, csupa szó.
»Nyakkendőkirály!«
Hogy kiabál!
Lángbetűkkel!
De nyomban aztán már másik kiabál:
»Pénztár.«
s »Rátz nép« lesz, amint fejtetőre áll.

*

»Pénztár« és »rátz nép«: van értelem ebben?
Semmi.
De mindig lehet
beletenni
költő módján, ki rímet összefűz. –
Hisz minden összefügg,
manap kivált,
mikor Belgrádot és Indiát
egyetlen vasháló kötözi
s benne téged is: mit tehetsz ellene? –
két véletlen szó nem ostobább
mint e világ
vasakkal-fűzött s gyilkos véletlene.

*

Hát csak flangérozz, te világ-szegénye,
csörgetve vígan üres
zsebeid helyett zsúfolt agyadban
a szavak aprópénzét!
Új szavak, avult szavakat!
s bolond szavakat, fületlengomb!
Egyik annyit ér, mint a másik.
Egyik odavisz, mint a másik.
Játék.
»Két áj!«
Áj, áj!
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!

Babits Mihály