Hogy ő már tényleg a ketrecen kívül szülessen

Kép: lechenie-narkomanii Kép: lechenie-narkomanii

Nem így tervezted. Azt gondoltad, egyszerűbb lesz, jobb lesz. Hogy rajtad múlik majd. Amikor először úgy mentél át a határon, hogy nem kellett a szúrós tekintetű embernek bemutatnod az útleveledet, megroggyant a lábad. Gyanús volt, a felszabadult érzés helyett ijesztő volt. Mint a ketrecben tartott állat, amelyiknek hirtelen kinyitják az ajtót, de nem mer kijönni a börtönéből. Bent biztonságos, kint ijesztő.

Aztán megszoktad és csak néha meséltél róla a gyerekednek, aki nem értette. Ő már a ketrecen kívül született. Hozzád képest.

Te pedig nem értetted, amit a szüleid meséltek. A félelmet, a lehalkított rádiót, a Recskről szabadult közeli rokon halálig tartó rettegését, a soha le nem vett ing alatt rejtegetett hegeket, az utolsó percig néma szájat. Te már a ketrecen kívül születtél. Hozzá képest.

Valahogy olyan természetes, amikor benne vagy. A túlélés parancsa erősebb, mint a drága autó, a nyaralás, a márkás cipő, a gondtalan élet utáni vágy. Az utóbbi csak mohóság, az előbbi ösztön. Ha csendben maradsz, túlélheted. És tényleg működik. Túlélheted. Látszólag.

Szabad vagy, nincs rács a ketrecen. Vagy van, de az ajtaja nyitva, kimehetsz. De minek, amikor mindent láthatsz így is. Ott az internet, behozza a híreket. Szabadnak érzed magad, mert közel kerül minden. Csak rajtad múlik, csak a kezedet kellene kinyújtanod, csak át kellene lépned a küszöböt. Megtehetnéd, azt gondolod. Elhiteted magaddal, hogy nem is te vagy a rácson belül, hanem a többiek. Elhitetik veled, hogy ez a szabadság és ez a biztonság. Hogy jó így és máshogy nem is lehet.

Te már kiléptél a ketrec ajtaján, azt gondolod. A gyereked már szabadnak született, így hiszed. A szabadság ára pedig a hallgatás, az elfogadás, az összeszorított száj, az elfordított fej. Pedig az csak a túlélés ösztöne.

Már észre sem veszed, hogy nincs zár az ajtón. Már elhiszed, hogy neked jó, ha rád csukják. Hogy attól leszel biztonságban. Sőt, magad markolod belülről, hogy ki ne nyíljon valahogy. Te ütöd a melletted lévőt, ha az nyitná. Mert elhitted, hogy ő az ellenséged, hogy ártani akar neked. Pedig nem. Csak levegőt akar, napfényt és szabadságot. Még akkor is, ha védtelenebb lesz ott, odakint.

Már gyűlölsz mindent, ami odakint van. És gyűlölsz sok mindent, ami idebent van. Azt gondolod, neked jobb lesz, ha belerúgsz a másikba. Pedig nem. Azt hiszed, neked több jut, ha a másiknak nem jut semennyi. Pedig nem. Túlélő üzemmódban motyogsz a sarokban és csak bámulsz azokra, akik mégis kimerészkednek valahogy.

Nézed a gyereked hátát, ahogy távolodik és görcsbe rándul a gyomrod, mert félted. Mi lesz vele ott, a ketrec védelme nélkül? És nem tudod, hogy most gyűlölnöd kell a gyerekedet is, vagy csak azokat, akik miatt elment. Pedig nem ment el, csak azt akarja, hogy az ő gyereke tényleg a ketrecen kívül szülessen. És ne csak hozzád képest.adomany-1