Vergődés

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben –
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szívet –
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.

S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
– Le nem szakítnék tőrül egyet is –
A porban is szúrt, – kígyó sziszeg onnan –
S a tűz lobog, az átok egyre visz.

Zsongott szívemben íratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra –
Maradt örökre mélyen, leíratlan.
Jobb is. Mely elszállt – szívemből, letörve –
Csak visszarebbent, sosem értve meg, –
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.

Szívek gurultak szerteszét a porba, –
S kit jónak hittem – felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.

De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott – megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Íratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szívemben, kitépem –
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív – az lázong még – de már törött.

Utamba tépett rózsaszál heverhet –
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, – nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!…
– S egy hang felel kacagva csöndesen:

Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni –
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, –
Habár számodra csak tövise lesz, –
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keress!

Hazugság mind! Közömbös szívtelenség…?
Sírsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, –
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod…

Gyóni Géza