Anyám mesélte

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Anyám mesélte, régen, amikor még
együtt ültünk a Templom utca 10
alatt, Balassagyarmaton, az udvar
kertje előtt, hogy valaha, kicsiny
lánykorában, milyen igazak és
egyszerűek voltak az emberek.
– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,
ahol éltünk, szívbeli emberek,
segítették egymást, s bennünket is,
amikor Tiszalökről menekűltünk.
Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,
már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!
Apánk ispán volt, valami Bekény
Péter ispánja, és keze alatt
béresek voltak és dohányosok,
s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,
az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk
és nagyapád a vasuthoz került,
apád meg később Miskolcról ide.
Legjobban erre, a menekülésre
emlékszem, volt négy szekér bútorunk,
azokra raktak fel, engem s Juliskát
és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,
ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról
négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.
S ahogy este lett, az országuton,
ma is érzem, mily rettenetesen
megbámultam a malmot, azt a nagy,
négyemeletes, vén épületet,
hogy olyan is van, s a négy emelet
kivilágitott ablaksorait.
Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.
Ezermester volt, gépész; ősei
Lengyelországból jöttek, valahogy
a trónhoz is közük volt, s ő maga
még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,
mert csövet eresztettek le a kútba
és a lábában megfázott a csont
és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve
élt még két évig, s halála előtt
Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy
operálják, s mikor már maga kérte:
„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg
az asztalon!” – mondta neki az orvos.
Anyánk aztán nagyon nehezen élt,
eladogatta, amije maradt,
ismerősökhöz járt segíteni,
és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor
szakajtóban állt nála az ezüstpénz,
de elment mind, ahogy a föld is elment,
mert apánk bizony szeretett mulatni…
Mégis jobb volt az, szegényesen is
jobb világ volt az, olcsó minden, és
jó népek voltak a miskolciak,
és Mamika még ma, Gyarmaton is
huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár
rántanivaló csirkét… – S te milyen
gyerek voltál? – faggattam, amikor
elhallgatott; és ő mesélt tovább:
– Református lány, a zárdába jártam,
a katólikus nővérekhez, és
nagyon szerettek, mindig 1-esem volt
s bizonyitványom még úgy mondta, hogy
„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek
lehettem, és elég jókedvü, és
emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,
még az utcán is, s egyszer egy fiú
egy kővel úgy halántékon dobott,
hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem
az iskolát; úgy volt, tovább megyek
az externátba, de hát jött a tűz,
halál, szegénység, ahogy mondtam, és
mind dolgoztunk, a három kisgyerek
mind a földön ült otthon és kötött…
Később meg varrni kezdtem. Nem tanított
senki… Vagyis nénje, Jolánka, az
tanított csak, a süketnéma, a
nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes
szegény néném: hároméves korában
fejtifuszban lett néma és süket, –
ő tanitott meg varrni: látta, hogy
szabott és varrt egy másik, valaki,
az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt
anyám, tizenöt éve, frissen és
közben el-elakadva, szivesen
s pironkodva, hogy mindez semmiség,
sok mindenről, Tipanuc bácsiról,
keresztapámról, s Biri néniről,
öreg dolgokról… és a szellemekről,
akik talán nincsenek, de talán
mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,
ha imádkozva kérik, nem is ő,
hanem Nagy néni, aki a vasút
mellett lakik… Tizenöt éve már,
hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,
és én, ahogy öregszem, egyre jobban
emlékszem szavaira, egyre többet
kérdezgetem, ha látom, s amikor,
tőle messze, egyedűl maradok,
mind gyakrabban gondolok vissza rá
s el-eltünődöm a Tiszába fúlt
négy macskán és a tűzön, nagyapámon,
a nagy malmon, a folyton horgoló
kislányon és minden jó emberén, –
ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is
vele ülnék a Templom utca 10
alatt, a lócán, az udvaron, a
régi, gyarmati konyhakert előtt.

Szabó Lőrinc