Magyarország az új Hellász

Illusztráció: Lázár Gergő Illusztráció: Lázár Gergő

– Mennyi szobor, mennyi szobor, mennyi szobor –

Van-e még az öt világrészben egy olyan Hellász, mint Magyarország? Mi vagyunk az Újkor arisztokráciája, költők, filozófusok és művészek nemzete. Évszázadok óta finomodik, mélyül a lelkünk s arcunkon az intellektuális kultúrának fényessége. Megigézett, boldog rabszíjon tart bennünket az Eszme és a Szép. Még idegenből is hozzánk jönnek századok óta költők, művészek és tudósok. Aki csak érezni, gondolkozni, szavakat csiszolni, nagy illúziókat adni tudott, az nálunk szent, mint Indiában a bolond. Megható és világraszóló például a költők kultusza nálunk. Lantos Tinódi Sebestyén lantját még mintha ma is verné nekünk. Kazinczy Ferencnek a szobra nélkül Érsemjén is boldogtalan volna. Szobrot kap Dukai Takách Judit és szobrot kap Vaálon a vén, csonka szomorú óriás: Vajda János. Nagyszalonta a Csonkatorony mellé Arany János szobrát is fölállítja. Szigligeti is szobrot fog kapni és minden szellemi nagysága az új Hellásznak, aki volt, van és lesz. Ahol így, gomba-módra terem a költők szobra, milyen gazdagok lehetnek ott a szívek. A pásztor az őszi pásztortűz mellett Dukai Takách Judit könyvére hajtja a fejét. A börzeügynök magával viszi a börzére Vajda János kötetét. Merőben esztétika ebben az országban az élet fölfogása s csak versekkel lehet közeledni az utcasarki nőhöz is. Szép ország, szerelmes országa a Szépnek, a jövendő nemes embertípus ígéretföldje.

(Ha Anatole France itt született volna, kétszáz havi forintokért névtelen vezércikkeket írna valamelyik lapban. Két-háromszáz emberen kívül fogalma sincs ebben az országban arról, hogy itt irodalom is van. Vajda Jánosnak Vaálon szobra lesz, de életében Vaáltól akár nadrágja se lehetett volna. Egyszer fürdőbe kellett volna mennie a beteg, vén, nagy embernek. Egy jeles írónk szaladgált ki neki egy nyelvészeti munkáért száz forintot. Vaálon az alszolgabíró esetleg a cigánynak ad ennyit egy kedves éjszakán. A közönségnek nincs aki megmondja s nem is akarja megmondani senki, hogy ki kicsoda. Már német revük alaposabban foglalkoznak magyar írókkal, mint itthon. Van egy hatalmas erejű, fiatal írónk, akinek a novelláit egyre-másra fordítják németre. Itthon majdnem agyonhallgatják, keserítik, majdnem észre se veszik. Szarajevóban képes levelező-lapokon terjesztik az arcképét s szerb nyelven talán többen olvassák, mint magyarul. Fölnőtt egy írógárdánk, amelynek alig van mása ma. S ez a gárda kénytelen magát megadni egy falat kenyérért, amit jobb esetben elébe dobnak. A Balkán, a Balkán, a Balkán,-ról sokszor beszélünk, írunk gúnyosan. De ha igazi kultúra nincs is a Balkán-országokban, van valami gyönyörű, heves álmodozás – a kultúráról. Ott akarnak az emberek nemesebbek, befogadóbbak lenni. Mi hazudunk egymásnak és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.)

Ady Endre

Budapesti Napló 1907. szeptember 14.