A bőgés az asszonyok dolga, de miniszternek például nem alkalmasak

middlefinger-1333737_960_720

Most pedig felidegesítek néhány embert. Kifejezetten azokat a honfitársaimat tervezem felbosszantani, akik feminista p*ának minősítenek bárkit, aki emberi, ezen belül női problémákról merészel beszélni és itt nem csak, sőt, kimondottan nem egészségügyi gondokról, hanem társadalmi, jogi és egyéb, a hüvelygombával semmi módon nem összefüggő dolgokról beszélek.

Fárasztó, unalmas és idegesítő leírni újra és újra, de kénytelen vagyok: egy véleménycikk mindig sarkít. Én is és minden munkatársam is tisztában vagyunk azzal, hogy nem csak hímsoviniszta tulkok vannak, hanem nagyon is rendes pasik is (remélhetőleg ők vannak többségben), nem csak vak komondoros véglények, hanem szerető társak is és nem csak jó édesanyák, feleségek, barátnők vannak, hanem emberi selejtek is. Akinek nem inge, ne vegye magára, akinek inge, az nyugodtan sértődjön meg, nem hoz lázas izgalomba. Lépjünk tovább.

Sok minden más mellett a magyar – egyébként meglehetősen férfiközpontú – társadalomban a nők politikai szerepvállalása meglehetősen korlátozott. Nem csak a Kövér László fémjelezte női princípiumokról beszélek, nem is Orbán Viktor sajátságos elképzeléseiről, miszerint a bőgés az asszonyok dolga, de miniszternek például nem alkalmasak. Én a mindennapokról, a családokról beszélek.

Ha belegondolunk abba, hogy a különféle jótékonysági szervezetekben – az állatmenhelyektől kezdve az ingyenes ételosztásokig – többségében nők vállalnak tevékeny szerepet, akkor nehezen érthető, hogy mégsem sikerül megfelelő jogi környezetet teremteni a hatékonyabb munka érdekében, sem elegendő pénzt találni a költségvetésben ezek működéséhez.

Ami rossz, embertelen egy társadalomban (vagy akár egy családban), azt többségében a nők igyekeznek ellensúlyozni, miközben valamiért nem akarnak, vagy nem mernek beleszólni a politikába, ahonnan ezek a rossz dolgok erednek. Hogy egy hasonlattal éljek: a háborúkat férfiak csinálják, a katonákat nők szülik és ők ápolják, temetik és siratják el őket.

Majdnem érhetetlen, hogy lehet olyan oktatási és szociális törvényeket átverni a parlamenten, amelyek jól látható módon károkat okoznak, mégpedig a mi gyermekeinknek és szüleinknek okoznak károkat, nagyobb terhet rakva ezzel a mi vállunkra. Hiszen a betegápolás, az idősgondozás, az iskola utáni tanulás a gyerekkel többnyire a nőkre hárul. Ez nem feminista nyávogás, hanem tény.

Lényegében a nők szívják meg a férfiak hülyeségeit. Ez onnan nézve érdekes, hogy arányaiban legalább annyi választóképes nő él ebben a társadalomban, mint férfi. Vagy több. Mégsem érvényesül a politikai akaratuk, mert elfogadják – nem mindenki, de túl sokan – a férfiak – legyenek azok politikusok, munkahelyi főnökök, vagy családon belül férjek, élettársak – akaratát. Pedig talán nem kellene.

Ideje lenne mindenkinek kijönni a barlangból – aki még a fán ragadt, annak meg onnan kellene lemásznia – és főleg ideje lenne nekünk, nőknek a sarkunkra állni. A magam részéről nincs bajom azzal és nem is vitatom, hogy léteznek hagyományos női és férfi szerepek. Egyszerűen azért, mert mások vagyunk és jól van ez így. Mások, de nem más minőségűek. Jogunk van beleszólni az országunk életébe és bele is kell szólnunk. És semmi különös nincs abban, nem szabad, hogy legyen, ha akár egy párkapcsolaton belül más politikai nézeteket vall a nő, mint a párja, ha másra szavaz, ha mást tart követendőnek. Az egyenjogúság a családban kezdődik, de nem ott végződik.

A nőknek bele kell szólniuk a politikába, mert ez nem a férfiak országa. Illetve de, a férfiak országa, ameddig engedjük, hogy az legyen. Akkor fog normálisan működni ez a társadalom, ha közös lesz a döntés és a felelősség. És ez bizony rajtunk, nőkön múlik.

Végül röviden mesélek egy történetet.

1975. november 24-én az izlandi nők úgy döntöttek, hogy aznap semmit nem csinálnak, amit egyébként minden egyes napon csinálni szoktak. Nem főztek, nem mostak, nem látták el, nem vitték oviba, iskolába a gyerekeiket, nem mentek be a munkahelyükre. Az utcákra tódultak, beszélgettek, szónoklatokat hallgattak és mondtak. Az ország percek alatt megtelt kétségbeesett apukákkal, akik magukkal hurcolták a kicsi gyerekeket a munkahelyre, az üzletekből elfogytak a félkész kaják, egy csomó szolgáltatás leállt, nem nyitottak ki az iskolák, óvodák, egyszóval nehéz napja volt a férfiaknak. De elég volt egyetlen nap, hogy megértsék: a nők munkája éppen annyira fontos, mint a férfiaké. Akkor is, ha atomtudósként, de akkor is, ha családanyaként veszik ki a részüket az ország működtetéséből.

Nem azt mondom, hogy feltétlenül ki kell mennünk az utcára (bár az sem rossz ötlet), de azt mondom, hogy családon belül és családon kívül is bele kell szólnunk a dolgok alakulásába. Elég volt már a sebek ápolásából, jó lenne megelőzni a sérüléseket, amennyire lehet.adomany-1