Szeptember 25,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A csend gyilkos méreg

Tegnap este valami csoda folytán volt egy kis időm és megnéztem a Hír Tv Szabadfogás című műsorát Pörzse Sándorral, Csintalannal, Konok Péterrel, Wahorn Andrással, Bogdán Lászlóval, Puzsér Róberttel. Akit kifelejtettem, attól elnézést kérek. Érdekes volt figyelni, ahogy a stúdióban ücsörgő és vitázó vendégek a forradalmi lelkesedés és a teljes, reménytelen depresszió között csapódtak faltól falig, attól függően, hogy ki beszélt hosszasabban és mit mondott.

Azt hiszem, nagyjából így működik ez a magyar társadalomban is. Eufória és sötét reménytelenség között pattogunk, de valószínűnek tartom, hogy ez így természetes. Puzsér feltétlenül egy érdekes színfoltja a honi médiának, amennyiben – az én ismereteim szerint – ő az egyetlen olyan közszereplő, aki képes önmagával összeveszni, majd túlordítani saját magát. Tiszteletreméltó teljesítmény.

Ami miatt idehoztam ezt a tegnap esti műsort, az Bogdán László, Cserdi cigány polgármestere. A magam részéről nagyon tisztelem mindazt, amit Bogdán képvisel, amit tett a falujáért és amit tett a romákért. Farkas Flórián szöges ellentéte ő, olyan valaki, akit tisztelnek a cigány és nem cigány emberek, mert van miért tisztelni.

Éppen ezért kaptam fel a fejem két olyan kijelentésére, ami – bár bizonyára nem ez volt vele a cél – közelebb vitt annak megértéséhez, hogy miért is tart ott ez az ország, ahol tart és miért olyan embertelenül nehéz változást elérni. Az egyik ilyen kijelentés – és lehetséges, hogy ez nem is most hangzott el, hanem a napokban, de feltétlenül Bogdán László szájából – hogy a nyomorban élő ember nem politizál, nem áll ki a jogaiért, mert a napi túlélésre koncentrál. Ez önmagában nézve teljesen racionális kijelentés, emberileg érthető. Ámde!

Én azt gondolom, hogy ezek nélkül az emberek nélkül nem lehet kikényszeríteni a változást. Nem  egy falu lakosságáról beszélünk, hanem emberek millióiról. Ha ők, akikről végső soron ez az egész történet szól, nem emelik fel a fejüket és a hangjukat, akkor soha az életben nem lesz annyi ereje a társadalomnak, hogy kiverekedje az ő életük emberibbé tételét. Ha ezek az emberek nem képesek és nem hajlandóak részt vállalni abban a küzdelemben, amely küzdelem éppen értük folyik, akkor holt súlyként lógnak a változásért küzdők lábán és előbb-utóbb lerántják őket is.

Bogdán Lászlónak volt még egy érdekes mondata. Valahogy úgy hangzott, hogy nem érdemes, nem is szabad kiabálni, a csendnek nagyobb ereje van, mint az ordításnak. Hát szerintem meg nincs nagyobb ereje. És azt gondolom, Bogdán Lászlónak – és mindenkinek, aki szűkebb-tágabb értelemben vezetője, vagy befolyásolója a nyomorban, szegénységben élők különféle csoportjainak Iványi Gábortól L. Ritók Nórán át sok nevet fel lehetne sorolni – feladata lenne ezekben a nagy szegénységben élő emberekben feléleszteni a büszkeséget.

A csend nem fog változást hozni. A csend a beletörődés, az elfogadás, esetenként a gyáva meghunyászkodás jele. Nem a büszkeségé, nem a bátorságé, nem a tenni akarásé. A csend lehajtott fejeket jelent, leengedett öklöket, összeszorított ajkakat, meggörbült gerincet.

Bogdán Lászlónak (ő most itt egy jelkép, rengeteg nevet írhatnék ide, de Bogdánt nagyon sokan ismerik) talán az egyik legfontosabb feladata lenne az, hogy elmondja az embereknek, a nyomorba ragadtaknak, a lehajtott fejjel hallgatóknak, hogy álljanak ki önmagukért. El kellene mondani nekik, hogy elsősorban értük küzdünk mindannyian, akik nem fogadjuk el Mészáros milliárdjait és a legmélyebb nyomorúságot egyazon országban.

Bogdán Lászlónak érdemes lenne átgondolnia: akik felemelik a szavukat, akik beszélnek, írnak, tüntetnek, szónokolnak – Erdős Virágtól Bródy Jánoson és Koncz Zsuzsán át akár a Szalonna szerzőgárdájáig – nem elsősorban önmagukért ordítanak. Mi nem nyomorgunk, nem éhezünk, de érezzük a felelősségünket.

Azonban mindazoknak, akiket megnyomorít a rendszer, szintén van felelősségük abban, hogy kapnak-e lehetőséget az életük megváltoztatására. Ha ők nem segítenek önmagukon, akkor a világon senki sem tud segíteni rajtuk. Nélkülük nem. Igaza van Bogdán Lászlónak abban, hogy ezeknek az embereknek nem futja buszjegyre, nem tudnak a fővárosba utazni, hogy tüntessenek. Nem is kell. Az ország háromnegyede nem Budapesten él. Ahhoz nem kell buszra ülni, hogy a saját településük utcáira vonuljanak azok, akik változást akarnak.

A csend nem megoldás, hanem gyilkos méreg. Az érdektelenség, a tehetetlenség, a gyávaság jele. Szükség van ezeknek az embereknek a hangjára, mert az erőt ad másoknak is. Márpedig egyedül az erő az, ami változást kényszeríthet ki ebben az országban. A békés, de elszánt erő. Semmi más.adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!