És akkor Mészáros-Habony-Vajna a hajára kenheti a médiabirodalmát

MTI Fotó: Varga György MTI Fotó: Varga György

Egy ideig van az, hogy jól fizetnek. Aztán van az, hogy nekem nem kell foglalkoznom politikával. Aztán van az, hogy azt nem én írtam. Aztán az, hogy én írtam, de átírták. Aztán az, hogy valamiből el kell tartani a családot. És persze az, hogy nincs más választásom. Mostantól ezek már nincsenek

– ez a Ripost nevű kormányközeli szenny- és salak-médiatermék egyik munkatársának (Vultur Csaba) néhány nappal ezelőtti felmondásáról szóló Facebook-bejegyzés. Tegnap ugyanennél az orgánumnál dolgozó felesége (Bejczi Szilvia) is felmondott.

Szintén tegnap állt fel az Origótól a tévé rovat munkatársa, Vajda Judit is. Ő azt írta, nem akar egy légtérben dolgozni olyan emberekkel, akik kiszolgálói olyan lejáratókampányoknak, mint amit az Origo a Riposttal közösen vitt Gulyás Márton ellen.

Egy nappal korábban Ostyáni János, az Origo fotórovatának szerkesztője és Kovách Márta, az Origo szerkesztőségi asszisztense is beadta a felmondását. Ők szintén médiaetikai okok miatt váltak meg az ország egykor legszínvonalasabb és legolvasottabb, mára az erkölcsi gátlások nélkül üzemelő kormánypropaganda egyik legbűzösebb pöcegödrévé avanzsált laptól.

Hogy milyen hitvány hazugsággyárat csináltak az Origóból, arról Mártha Bence, a lap sportrovatától elbocsátott újságíró mesélt még március elején. Március végén a Techbázis rovat szerkesztője, Birkás Péter a sokszor felfoghatatlan módon túltolt, értelmetlen szervilizmussal magyarázta távozását.

A sor tehát nem pár napja kezdődött, de most mintha valami olyasmi történne, amire korábban nem volt példa. Tegyük még ide Fekő Ádám dühös Tumblr-posztját is, aki szintén a Ripost által összegányolt Gulyás lejáratását célzó, kritikán aluli cikktől borult ki. Ő másfél évvel ezelőtt három hónapot dolgozott az Ómolnár Miklós főszerkesztette, Habony rothadó lelkének szagát idéző mocsárnál:

„… én aztán tényleg nem vettem részt ebben az egészben, de így is fontosnak tartom, hogy bocsánatot kérjek minden egyes leütött billentyűmért, amivel ez a szargödör valaha is jól járt akár csak egy kicsit is”.

Itt még nincs vége: egyes sajtóértesülések szerint öt, a TV2 szerint a csatorna hírszerkesztőségének négy munkatársa távozott az elmúlt hetekben. A médiamunkások azért távoztak az elvajnásodott, a hírközlés vállalhatatlan mélységeiben dagonyázó kanálistól, mert „a Kutya magazin tulajdonosaként is ismert Tóth Tamás Antal” vezetési stílusával, sem pedig az általa képviselt szellemiséggel nem tudtak azonosulni. Ő a Tényeknek csúfolt, híradónak alig nevezhető média végtermék új, sötét múltú főnöke.

Talán nem csak az indokolatlan reménykedés beszél belőlem, amikor úgy gondolom, recseg-ropog a gépház zaja (hogy egy ilyen súlyos képzavarral éljek), mintha megjelentek volna azok a rések-repedések a Nemzeti Együtthazudozási Rendszer pajzsán-falán. Ugyanakkor persze ez itt egy végtelenül nehéz és összetett szakmai-morális-egzisztenciális kérdés, amit talán néha túlságosan leegyszerűsítve közelítünk meg. Valamiért magától értetődőnek tartjuk, hogy amitől az embernek háborog a gyomra, azt egyszerűen ne akarja megenni holnap is, holnapután is, hanem lökje ki a kukába.

Röviden azt kellene írnom és azt is írom, hogy maximális tisztelettel adózom mindenkinek, aki egy teljesen biztos megélhetést nyújtó, materiális értelemben semmiféle kockázatokat nem hordozó pozícióból a szakmai és erkölcsi fenntartások okán feláll. Előbb, vagy utóbb. És nem ül át valahova máshova ugyanazt csinálni.

Egyáltalán nem azokra gondolok továbbra sem, akik akkor kezdik el világgá kürtölni a felháborodásukat és a világfájdalmukat, amikor már az ő házuk ég. Hanem azokra, akik akkor hozzák meg a döntést, amikor sokan mások számára még mindig semennyire nem evidencia, hogy a létbizonytalanságot és az elveket válasszák a rájuk fröccsenő, ehetetlen napi moslék helyett. Különösen akkor jár a tisztelet, amikor valaki úgy áll fel egy kormányseggnyaló médiaterméktől, hogy közvetlenül nem is vesz részt a hazugság, a szenny, a mocsok előállításában.

Egyáltalán nem magától értetődő, ezért hangsúlyozni érdemes: ehhez kell a bátorság. Különösen a magyar média igencsak szűkös lehetőségeket kínáló, torz, megfojtott, önmagából kifordult, kvázi nem létező piacán. Maximálisan együttérzek ezekkel az emberekkel, mert a nehezebb utat választották. Pedig maradhattak volna is, akárcsak azok az első vonalban epét hányó, bármire hajlandó, bármit lelkiismeretfurdalás nélkül végrehajtó szalagmunkások, akik de facto gyártják az alternatív valóságot.

Akiknek a túltolt szervilizmusában bízik a rendszer. Joggal. Mert a szervilizmust – természetéből adódóan – csak túltolni lehet. Erre épül az egész Fidesz-rezsim, ez működteti. Az a hit, hogy az alattvalók úgyis egymást félretolva próbálják naponta bizonygatni a hatalom iránti hűségüket. És tényleg. Mert abból nem lehet baj, abból holnap is jut gondtalan életre. Csakhogy.

Egyre inkább azt gondolom viszont, hogy sokan vannak, és egyre többen lesznek, akik pontosan tudják/napról-napra belátják, hogy milyen mocskos, mekkora hatalmas károkat okozó, újságírásnak, médiának a legjobb indulattal sem nevezhető gépezet összetartó alkatrészei ők valójában. Azt hiszem, hogy akárhány tehetségtelen, szolgalelkű csinovnyik ácsingózik is egy-egy megüresedett helyre, akármennyire is úgy tűnik, a totális kontraszelekció győzedelmeskedik a szakmaiságon és moralitáson, valami elkezdődött, ami az elborult állampárt számára valaminek a végét jelenti. Már sokszor elmentek a falig, és sajnos kénytelenek tovább emelni a tétet. Járulékos veszteség, aminek látszólag nem tulajdonítanak jelentőséget: mindez a szakértelem utolsó morzsáinak elvesztését, és a még vállalhatónak számító színvonal totális megsemmisülését jelenti számukra.

Ez egy nem tudni milyen hosszúra nyúló, de alapvetően végjáték-szerű folyamat része, aminek ezek az egyéni, illetve csoportos felmondások ágyaznak meg. Az, ami itt zajlik, nem egyik pillanatról a másikra történt, szépen, folyamatosan, kitartó munkával érte el a Fidesz, hogy felzabálta a médiapiacot. Most az történik, hogy a szilárdnak hitt tartóoszlopok rendre kihullanak alóluk. Azzal, hogy emberek nem lapítanak tovább, nem várják  meg, hogy kirúgják őket, hanem otthagyják a moslékos vályút a francba.

A magam részéről örülök. Mintha valami elkezdődött volna. Hogy miért nem tegnap, a múlt héten, egy éve? Mert az egész gyalázat fokozatosan vált elviselhetetlenné, és mert mindenkinek más a mércéje, más forgatja fel a gyomrát, máskor jön el az a pillanat, hogy saját magát nem tudja többé becsapni. Nem gondolom, hogy ezeket az embereket el kellene ítélni, nem gondolom, hogy őket kellene köpködni, amiért eddigi munkájukkal legitimálták a rendszert. Nem gondolom, hogy ők bármelyikünknél nagyobb bűntársak volnának ennek az elvetemült bagázsnak a hatalomban tartásában, sőt. A végén úgyis mindenkinek kizárólag a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Ez a legnagyobb szerencse, esetenként a legnagyobb büntetés.

De tény, hogy valami elkezdődött. Recseg-ropog a gránitszilárdságú tákolmány. Mert az emberek előbb-utóbb rájönnek, hogy nincs mit veszíteniük. Ha elég sokan jönnek rá (márpedig rá fognak, inkább később, mint soha), akkor Mészáros-Habony-Vajna a hajára kenheti a médiabirodalmát, mert egy rakás szart nem fog érni az egész. És ez így van jól, ez a dolgok természetes menete.

adomany-1