Bőven itt lenne már az ideje, hogy kihúzzuk az ujjunkat az ezeréves sebekből, főleg pedig kihúzzuk a fejünket a saját ülepünkből

Forrás: Honfoglalás c. film Forrás: Honfoglalás c. film

Azon töprengek, hogy mit tehetek akkor, ha nem akarok a múltban élni. Mert ez az ország, vagy annak egy része a múltban ragadt és nem is akar onnan kimozdulni. Soha. Nekik ott jó. Valamiért ott érzik magukat biztonságban, vagy én nem tudom, miért markolják két kézzel azokat a dolgokat, melyeket már régen el kellett volna engedni. Ugyanis úgy nem lehetséges előre haladni, ha közben visszafelé nézünk folyamatosan.

Képtelen vagyok megérteni, hogy miért nem a mával és miért nem a holnappal foglalkozunk. Miért nem építünk, miért a múlt romjaiból előkotort köveket markoljuk? Vagyis sokan miért azt markolják? Attól senki nem lesz magyarabb a másiknál, ha időről-időre felzokog, mert Trianon. Évszázados sérelmeket vakarunk elő a bőrünk alól, mert az annyira nemzeti.

A múlt sebeiben való vájkálás nem azonos a múlt tiszteletével. Nem attól lesz valaki igaz magyar, hogy megállás nélkül visszafelé mutogat, hogy mindenben azt látja, amit már régen fel kellett volna dolgozni. Nemzetileg. Meg kell beszélni, tanulni a hibákból és a sikerekből és lépni tovább, mert a ma most van, nem ezer évvel ezelőtt. Ehhez persze kellene egy normális politikai párt. Illetve nem egy kellene, hanem sok. Olyanok, akik nem a pitykés dolmányban, az árvalányhajban, üvöltve gyászoló kesergésben látják az identitást, hanem a modern oktatásban, a fejlődésben, a versenyképes tudásban, a haladásban.

Miközben Európa normálisabb fele nagy erőkkel az oktatásra koncentrál, már kisgyermek kortól tanítják a demokráciát, megtanítják az iskolásokat a polgárok jogaira és kötelességeire, de megtanítják a politikusok jogaira és kötelességeire is, iskolai keretek között oktatják a különféle politikai irányvonalakat, hogy a felnőttkorba érve felelős döntést hozhasson a fiatal, nálunk éppen a kormány hergeli a polgárokat. Már régen használni kellene az internet nyújtotta lehetőségeket az iskolákban, miközben sokan még számítógépet sem láttak soha életükben.

Kőbaltával rohangálunk, Európa pedig elhúz mellettünk. Nagy-Magyarországot álmodunk, az 56-os zászló közepébe hasított lyukba tömködjük a kokárdát zokogva, ahelyett, hogy felfedeznénk a minket körülvevő világot, hogy élnénk azokkal a lehetőségekkel, melyeket kínál számunkra. Mindenkit gyűlölünk. A románokat, a szlovákokat. Érdekes módon az osztrákokat valamiért nem. Oda valahogy nem rohangál a Fidesz kampányolni, az ottani magyaroknak nem akarnak stadiont építeni, nem akarják szavazásra buzdítani őket.

Miközben siratjuk Erdélyt, elkerülte a figyelmünket, hogy már senki nem állít meg minket a határon. Aki Erdélyt akar, bátran odaköltözhet, az erdélyi magyar ide költözhet, vagy ahová csak akar. Ideje lenne már túllépni a keserves múlton, mert beköszöntött a keserves jelen és a küszöbön áll a keserves jövő.

Ameddig képtelenek vagyunk lezárni a múltat, ameddig azonnal oda lyukadunk ki, hogy mi mindig is hősök és mártírok voltunk, hogy nekünk mennyit köszönhet Európa és mennyire nagyon különlegesek vagyunk, addig egyrészt Európa szarik a fejünkre, másrészt ezen a táptalajon mindig kitenyésznek azok az élősködők, akik mindenféle pártokba tömörülve szívják az ország vérét.

Működő jobboldal és működő baloldal nélkül nincs politika. Civil kurázsi nélkül nincsen társadalom. Viszonylag önállóan gondolkodó polgárok nélkül nincsenek normális pártok. Pártoknak látszó képződmények vannak, amelyek leginkább üzleti vállalkozásként működnek és biztos megélhetést nyújtanak néhány embernek, miközben lényegében senkit nem képviselnek önmagukon kívül.

Bőven itt lenne már az ideje, hogy kihúzzuk az ujjunkat az ezeréves sebekből, főleg pedig kihúzzuk a fejünket a saját ülepünkből, mert így legfeljebb körbe-körbe járkálunk. Az pedig erősen gátolja a haladást.adomany-1