Brexit előtt az élet

Itt van, elkezdődött.1969146_10202670840786399_1710852551_n

Újabb számok érkeztek Britanniából, melyek nem igazán kecsegtetőek az ország
jövőjével kapcsolatban. Hivatalos adatok szerint az elmúlt három hónapban több, mint 100 000 uniós munkavállaló hagyta el az országot, talán végleg búcsút mondva a ködös Albionnak.

Ehhez hozzájön – pontosabban éppen hogy nem jön – az Angliában új munkaerőként jelentkező külföldiek számának csökkenése. A visszaesés brutális. Szlovákia (20%) és Lengyelország (16%) után a lista harmadik helyén a magyarországi (14%) új munkavállalók száma csökkent a leginkább. Ők már Európa más országaiban keresik a lehetőségeket.

Emlékszem – még 2013 szeptemberében -, ahogy testvéremmel örömittasan megérkeztünk a dél-angliai Brighton városába. Az angol időjárás azonnal megmutatta kedvesebbik arcát, hetekig egyfolytában szakadt az eső. Mint később megtudtam, egészen érkezésünk napjáig szikrázó napsütés volt országszerte. Szerencsések vagyunk… mondhatni. Az első kultúrsokk után hamar beilleszkedtünk, és már 3 héttel érkezésünk után munkába álltunk. Na, ne gondoljunk itt semmiféle álommelóra, Brightontól nem túl messze, egy gyárban kaptunk alkalmi munkát. A hajnali busszal munkába indulva kezdtük meg életünk egy új fejezetét.

A gyári munkák világában egy dolog volt igazán szembetűnő. Bárhová is mentünk, bármilyen részlegre, a lengyel munkások voltak többségben. A döntés általában az ő kezükben volt, egyre növelve az ott munkát kapó lengyelek létszámát. Gyorsan kiderült, a lengyel egy igen összetartó nemzet. Egymást segítve juttatták a másikat jobb és jobb pozíciókhoz. Ez a magyaroknál nem igazán volt jellemző, sőt inkább hátráltatták, megfúrták a másikat ha tehették, egy jobb munka reményében. Hónapok alatt sajnos eljutottunk oda, hogy próbáltuk nem keresni a magyarok társaságát, bármilyen szomorúan is hangzik.

Később a gyártósort felváltották a konyhák fish and chipstől bűzös termei. Időközben új lakásba költöztünk, ahol megtapasztaltuk, milyen is az angol szociális segélyen „tengődők” élete. Beköltözésünkkor még majdnem minden szép és jó volt. Egy nigériai házaspárral és két fiatalabb angol sráccal osztottuk meg a kétszintes házat. Később azonban az üres szobákba szociális segélyen élő liverpooli, és helyi fiatalok költöztek. Heves viták és lopások váltak a mindennapi élet részévé. A keménydrogok majd mindennapos használata, később pedig a rendőrség igen sűrű látogatásai közepette próbáltuk meg felépíteni új életünket az angol csatorna partján lévő kisvárosban.

Ezek a fiatalok az általunk ott töltött több mint egy év alatt egyetlen percet sem dolgoztak. Az állam azonban szociális segélyekkel látta el őket, amit ők főleg drogokra költöttek. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a Brexitet nagy többségben támogatók egyik indoka éppen a bevándorlók – szerintük – magas segélyezési aránya volt. Ugyan házi felmérésem nem reprezentatív, mégis szeretném megjegyezni: az általam ismert összes bevándorló rendelkezett munkával és soha egy penny segélyt sem vettek fel, már csak elvből sem. Ellenben a házban velünk élők közül 6 angolból 6 élt segélyből, mi, bevándorlók mindannyian dolgoztunk.

Ezzel pedig eljutottunk a Brexit egyik nagy problémájához. Az angolok álma, miszerint a bevándorlók számának csökkentése révén több pénz  jut az NHS ( Állami Egészségügyi Rendszer ) valamint sok egyéb más – igen költséges – rendszer számára, úgy ahogy van, tévhit. Országos szinten mindössze 4.8% a munkanélküliek aránya. Ez a szám igen alacsony. A bevándorlók számának csökkenésével egy dolgot fognak elérni, mégpedig munkahelyek ezreinek megszűnését, dolgozni akaró és képes munkaerő hiányában. Az angol ugyanis egy igen büszke nemzet, a számukra alantas munkát nem végzik el, inkább folyamodnak segélyhez, mintsem wc-t pucoljanak, vagy kelbimbót szedjenek a téli hidegben. Ez a különc gondolkodásmód vezetett lényegében a Brexithez is. Szerettek volna szabadok lenni, a brit királyságot újra felvirágoztatni. A szabadságot meg is fogják kapni, de semmi nincs ingyen, még nekik sem.

A bevándorlók által létrehozott munkahelyek, valamint az általuk befizetett adók mind a múlté lesznek. Hivatalos becslések szerint az Unióból érkező bevándorlók által évente megtermelt bevétel elérte a 2 milliárd fontot. Emellett azonban az országba érkezők munkaerő mindössze 4.5%-a folyamodott valamilyen segélyhez. Majdnem minden, a Brexit mellett szóló érv tévhit csupán. A népszavazás idején a propagandagépezet beindult, az emberek pedig tényleges tájékozódás helyett a bulvárlapok hasábjain megjelent hazugságoknak hittek. Fogalmuk nem volt a valóságról, mellyel talán tízezrek álmát tették tönkre. Nem egy olyan egykori munkatársam van, aki a Brexit hatására mondott búcsút a szigetországnak.

De itt már messze nem csak az Unió polgárairól van szó. Egykori munkatársam, egy newcastle-i konyhafőnök irt pár nappal a referendum után. Napokig nem volt képes elfogadni a döntést és gyermekei jövőéért aggódott. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a jövő generációja előtt zárhatnak be egy kaput, mely talán évtizedekkel visszavetheti a szigetországot. A szabad mozgás, nyelvtanulás lehetőségét vették el az elkövetkezendő generációktól.

A referendum ugyan hónapokkal ezelőtt történt, mégis a mai napig csak találgatások látnak napvilágot. Igazából senki nem tudja mi fog történni a szigetországgal, annak polgáraival, az Unióból érkező munkavállalókkal és főleg az angol gazdasággal. Egy biztos: az előjelek semmi jót nem sejtetnek.