Hazám

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Véremben öt vagy hat népfaj vegyült el.
De a vér nem beszél,
csak kicsordul, ha megvágom az ujjam,
különben hallgatag üzemanyag,-
szót fogad kormányosának, a szívnek,
amely anyanyelvemen diktálja, hogy:
magyar vagyok;
oly természetesen, ahogy
a Tisza menti baljós réteken
pálma nem, csak parázsló fű terem.

Gépen is szálltam már e föld felett,
rögeivel is már-már elvegyültem;
urak bűnét s szegények vágyait
hoztam őseim emlékezetéből: jóvátenni- valóm van hát elég,
s van évezredes éhségem a jobbra.

Vezekeltem együtt a vétkesekkel,
fölnőttem együtt a föltámadókkal.
Világos szégyenét meg nem bocsájtom
s nem felejtem tizenkilenc kudarcát;
gyerekként néztem, tétlen és tudatlan,
hogy csalta a dúvad vérszagra népem
javát s szemetjét szinte észrevétlen…
Dadogva szólok, nem mint kenetes pap
vagy haragos próféta, úgy beszélek,
ahogy tudok, gyermeki kérkedéssel.

Vessen szemet más nagy hírre, haszonra,
terelje jószágát más zárt szigetre,
te a kerek föld s a testvér-szabadság
sokaságával jársz jegyben örökké!
Te már letörlesztetted vétkeid,
szájára versz benti barbáraidnak,
s tiszta homlokkal lépsz a kinti fénybe;
szíved kétélü cselt már nem melenget,
szád is megnyílhat hát bátor beszédre:

– Tiszteljetek,
Szelídebb végzetekre kiszemelt nemzetek;
hét bűnből, hét sírból kelt föl e nép,
legyőzte hétszer önön végzetét,
s azért lett csalhatatlanul szabad,
hogy egyesüljön megtartó hitekkel,
hogy együtt fájjon gyötrelmeitekkel,
hogy megtegye, mit még tehet az ember:
tartsa az ég ponyváját tárt kezekkel

Garai Gábor