NEHAZUGGY

Nem kellene már valahol határvonalat húzni a szabályok és az embertelen geciség között?

Tamás Róbert | 2017. Február 12, Vasárnap | 17:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó lenne ugyan, ha soha, senkinek nem kellene megtapasztalnia, de sajnos nagyon kevesen olyan szerencsések, hogy ne kellene átélniük egy idős rokonuk elvesztését. Most nem a gyászról fogok írni – azt ismeri, aki átélte -, hanem azokról a realitásokról, amelyekkel szembesülni kénytelen az a házastárs, aki még ezen a világon élvezi a bürokrácia útvesztőit.

Adva van egy házaspár. Két ember, akik közel 70 évet éltek le együtt. A férj 91 éves korában elhunyt, 86 éves felesége özvegyen maradt. Miután az ilyen korú nők nem kis hányada háztartásbeliként élte le az életét – tehát bejelentett munkaviszonya nem volt, ellátta a háztartást, gondozta a kertet, ápolta az idős szülőket, felnevelte a gyermekeket – saját jogon nyugdíja sincs. A férj nyugdíjából és a horribilis 14 ezer valamennyi – úgynevezett méltányossági nyugdíjból – éltek ketten, ahogy tudtak. Egészen a férj haláláig.

Elméletileg ilyenkor az a menetrend, hogy az özvegy elballag az anyakönyvi hivatalba, kikéri a halotti anyakönyvi kivonatot, azzal besétál a nyugdíjfolyósítási igazgatóságra és lejelenti a halálesetet. Vagy be. Miután egy 86 éves asszony, aki járni is csak nehezen tud, az anyakönyvvezetőhöz vezető két emeletnyi lépcsőt soha az életben nem lenne képes legyűrni, ráadásul fogalma sincs róla, hol van az anyakönyvi hivatal és éppen elég a maga baja, mert gyászolja a párját, jelen esetben engem ért a megtisztelő feladat, hogy ügyintézzek.

A halotti anyakönyvi kivonat kiadása azon nyomban akadályba ütközött, mivel az évtizedek és költözések során elkallódtak a közel évszázados születési anyakönyvi kivonatok (vagy nem kallódtak el, csak éppen senki nem tudja, hol lehetnek), ezért a hivatal saját hatáskörben beszerzi azokat. Semmi gond, köszönjük a segítséget (amúgy tényleg végtelenül segítőkész volt az anyakönyvvezető), de felhívják a figyelmünket, hogy ebben az esetben érkezni fog a nyugdíj (miután nem tudtuk bejelenteni a jogosult elhunytát), amit majd vissza kell küldeni a nyugdíjfolyósítónak. Jó, természetesen visszaküldjük.

És jött a meglepi. Nem kell visszaküldeni, mert nem is érkezett meg. A nyugdíjfolyósító varázslatos gyorsasággal értesült róla, hogy a jogosult elhunyt (rejtély, honnan értesült, mert még nem sikerült jelenteni) és eleve nem is küldte a nyugdíjat. Ez idáig nemhogy nem baj, de jó is. Nem kell vesződni a visszaküldéssel. Ámde.

Az özvegyi nyugdíj nem jár automatikusan. Azt igényelni kell, külön. Személyesen, vagy interneten. 8 oldalnyi kérelemről van szó. És egy 86 éves asszonyról beszélünk, aki alapvetően sincs tisztában az őt körülvevő dolgok nagy részével, hivatalos ügyet pedig soha életében nem kellett intéznie. Az internetről el sem tudja képzelni, hogy micsoda, nem tud lépcsőt mászni (kettő lépcsőfokot sem, nemhogy emeleteket), nem igazodik el egy üzletben sem, nemhogy egy hivatalban. Soha az életben nem tudna sorszámot kérni az automatából, nem képes órákat várni, ameddig sorra kerül. Egy csomó mindent nem tud, részben a kora miatt, főleg azonban az egészségi állapotából adódóan.

Ha történetesen automatikusan kiküldenék neki a kérelmet egy tájékoztató füzetkével, akkor sem értené. De nem küldik ki. Pláne nem állapítják meg automatikusan az özvegyi nyugdíjat és nem utalják. Mert a szabály az szabály. Azt kérni kell, de előtte még tudni kell azt is, hogy kérni kell. Aztán meg tudni kell azt is, hogy amennyiben ügyes volt, tudta, hogy kérni kell és hol kell kérni, kitöltötte mind a 8 oldalnyi papírt, ami szükséges az igényléshez, hason kúszva eljutott az anyakönyvvezető irodájáig (mert kiderült közben, hogy kell a házassági anyakönyvi kivonat is, ami szintén nincs meg), azt még mindig nem tudja, hogy egy év múlva újra kérni kell. Mert a szabály az szabály.

Rendben, én kiveszek négy nap szabadságot és végigjárom ezt a kálváriát, felcipelem az emeletre az özvegyet, hogy személyesen, a hivatal éber tekintete előtt írhassa alá a kérelmet (különben közjegyző kell hozzá) és egy év múlva kezdjük elölről.

A kérdésem az, hogy mi történik azzal az idős emberrel, aki hasonló helyzetben van és nincsen olyan rokona, sem ismerőse, aki intézni tudja helyette ezeket az ügyeket? Az várja a postást, ameddig éhen nem hal? Ha a haláleset kevesebb, mint két hét alatt a hivatal tudomására jutott, nem lehetne ugyanilyen automatikus módon intézni az özvegyi nyugdíjat is? Legalább egy adott életkoron túl, amikor biztos, hogy ez a többség számára megoldhatatlan feladat. Az innen-onnan beszerzett iratok (anyakönyvi kivonatok, lakcímigazolás, egyéb jogcímen folyósított ellátás, saját jogon járó, vagy nem járó nyugdíj megléte és összege) nem hozzáférhető a megfelelő szervek számára?

Ha ilyen sebesen le tudták tiltani az elhunyt nyugdíjának folyósítását, miért nem tudják éppen ilyen ügyesen megállapítani az özvegyi nyugdíjra való jogosultságot? Mondom, ebben az esetben itt vagyok és intézem. De a többi idős emberrel mi a helyzet? Az van, hogy ők nyugodtan haljanak csak éhen, mert amúgy sem szívesen fizetünk ki semmit? Az van, hogy egy eldugott zsákfaluban (vagy nem zsák, tök mindegy) magányosan élő 80-90 éves ember (az asszony is ember) buszozzon be abba a városba, ahol kirendeltség működik – ha nincs szerencséje, az anyakönyvi hivatal meg nem ott működik, hanem onnan jó távol – és intézze? Mennyi ennek a realitása? Miért nem lehet legalább bizonyos esetekben emberközpontú, méltányos rendszert kialakítani? Általában is miért nem lehet, de ilyen speciális esetekben főleg miért nem lehet?

Nem kellene már valahol határvonalat húzni a szabályok és az embertelen geciség között? adomany

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!