Vendégírás: Mi, magyarok

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Most, hogy egyfolytában jönnek a hírek a szűnni nem akaró, hatalmas romániai tüntetésekről, amelyek elérték egy törvény visszavonását, újra elgondolkodom azon, hogy mi miért vagyunk ilyen birkatermészetű nép. Ellopták három millió ember magánnyugdíj-megtakarítását – senki nem tüntetett. Olyan munkatörvénykönyvet tákoltak össze, amely teljesen kiszolgáltatottá tett minket – szó nélkül lenyeltük. Gyakorlatilag elvették érdekérvényesítésünk egyetlen hatásos eszközét, a sztrájkjogunkat – a kutya sem ment ki az utcára. Tönkreteszik az oktatást, gyermekeink és unokáink jövőjét – a tiltakozó demonstrációkon egyre fogyó számban lézengenek. Romhalmazzá változtatják az egészségügyet – még azok se mennek el a tüntetésre, akik közvetlenül tapasztalják minden nap. Elveszik negyvenezer trafikos boltját – tüntetnek kétszázan. Fölszámolják a demokráciát és a sajtószabadságot – a kutyát sem érdekli. Nem vet ez ránk jó fényt. Mint ahogy az sem, hogy az elmúlt  huszonhat évben a legnagyobb tüntetés az internetadó miatt volt. Csak azt fogjuk fel, amikor már holnap akarnak a zsebünkben turkálni? Nyugdíjas korunkig már nem tudunk előre gondolkodni? Az már számunkra felfoghatatlan?

Úgy tűnik, a románoknak jobb a felfogóképességük. Ők egy látszólag periferikus törvény ellen keltek fel, tehát végig tudták gondolni, hogy mi következhet belőle. El lehet képzelni, hogy a magyarok százezrei kimenjenek az utcára tüntetni a büntetőtörvénykönyv egy passzusának megváltoztatása miatt? Észre sem veszik. Ha észreveszik, meg sem értik. Azt az egyszerű összefüggést sem értik, hogy miközben néhány stróman meggazdagodna egy olimpia rendezésén, az ország belerokkanna. Pedig már most láthatnák, ha észrevennék: olimpia még sehol (meg nem is lesz), de már 70 milliárdot elköltöttek a pénzünkből a semmi előkészítésére – miközben olyan érdekes dolgok történtek, hogy egy megvalósíthatósági tanulmányt kétszer is megvettek sok millió forintért. Nemzetiségi politika örvén külföldön fociakadémiát alapítanak, focicsapatot vesznek, miközben a magyar felsőoktatás rohad szét. Százmilliárdokat költenek Orbán Viktor hobbijára, miközben a magyarok nem gyógyulni, hanem meghalni mennek a kórházba.

Mi történt velünk? Elbutultunk? Vagy gyávák lettünk?

Azt hiszem, hogy a Kádár-rendszer sokat tett annak érdekében, hogy ilyenek legyünk. A „legvidámabb barakkban” arra szocializálódtunk, hogy a rendszert úgysem lehet megváltoztatni, de ronda kis egyéni alkukkal, ügyeskedéssel, csalással, pici lopással élhetővé lehet tenni. Mindenesetre élhetőbbé, mint a többi szocialista országban. Nem érdemes semmiért, még saját igazunkért sem kiállni (hát még más igazáért!), inkább valami egyéni megoldás után kell vizslatni, meg kell keresni a kiskaput (persze úgy, hogy más meg ne sejtse, mert akkor sokan akarnak rajta átjönni, és akkor már nem kiskapu). Mindez még nemzeti büszkeséggel is eltöltött minket, dagadt a honfiúi kebel: jobban élünk, mint a többiek, a magyarok ügyesebbek. Csak azt nem vettük észre, hogy az ügyeskedés közben romlik a jellemünk.

A lengyelek, a csehek, a szlovákok, a románok nem voltak ilyen „szerencsések”, mint mi, náluk keményebb volt a diktatúra, sokkal rosszkedvűbb barakkban éltek. És mégis! Vagy épp azért? Nem hagyják, hogy egy maffia üljön a nyakukra, és azt csinálja velük, amit akar.

És most, hogy kimentek az oroszok, de itt maradtunk mi (© Esterházy Péter), itt állunk ezzel a jellemmel. Ezekkel a tanult tulajdonságokkal, amelyekre Orbán Viktor alapoz és ráerősít. Néhány jellemes ember kiáll az igazunkért, mi pedig nézzük a fotelből. Szó nélkül hagyjuk, hogy azt vigye el a rendőr, aki leleplezi a korrupciót. Szó nélkül hagyjuk, hogy kirúgják az állásából, aki azért lép fel, hogy a kórházakban meggyógyítsanak minket. Szó nélkül hagyjuk, hogy azt szállják meg kommandósok, aki a jogainkat akarja védeni.

Meddig tart ez? Örökké? Vagy lehet ezen változtatni?adomany