December 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Közben azok, akikre az ország jövőjét kellene majd bízni, megfagynak a saját ágyukban

Kihűlt egy kisgyerek a saját ágyában. Most hír, pár percig. A kormánymédiában addig sem. Aztán elfelejtjük, mint annyi mást, hiszen naponta történik valami izgalmas. Itt az olimpia rendezése körüli hercehurca, a 4-es metró, Trump beiktatása és még mi minden.

A 11 éves fiút eltemetik és elmossa a róla szóló rövidke híradást a friss eseményekről szóló beszámolók áradata. Pedig meg kell állnunk egy percre legalább és beszélni kell erről. Nem a fiú miatt, számára már nincs segítség. Az élők miatt kell beszélni erről és egy kicsit önmagunk miatt is. Mert ez nincsen jól. Semmi sincsen jól, ami oktalanul életeket követel. Betegség sem, baleset sem. Az ilyen halál sem.

Nincsen jól, hogy egy gyermek az édesanyjával együtt éhezik. Nincsen jól, hogy a közösség próbálja őket életben tartani élelemmel, tüzelővel. És van, amikor nem sikerül. Most nem sikerült.

Kemény az idei tél, rengeteg életet követel. Sokan az otthonukban, a négy fal között fagynak meg, mert nincs pénzük a fűtésre és mert nincs segítség számukra. Akkor sincs, ha a társadalom egy jelentős része mindent megtesz azért, hogy segítsen. Ruhát, ételt, pénzt gyűjtenek és próbálnak segíteni, ahol csak lehet. Már jó ideje a társadalom egyik része tartja életben a társadalom másik, még nincstelenebb részét. Nem kell alkoholistának lenni ahhoz, hogy valaki a semmi szélén találja magát. Elég egy rossz hitel, a munkahely elvesztése, egy szerencsétlen válás, betegség, baleset. Ennyi és már vége is az eddigi biztonságnak. A tegnap még jólszituált család holnapra reménytelen helyzetbe kerülhet.

Hetek, hónapok kérdése, hogy az édesanya ne tudjon ételt adni a cukorbeteg gyerekének, hogy egy ismerőstől kölcsönkapott lakásban húzza meg magát és hogy ne tudja fűteni a szívesség-otthont sem. Megtörténhet bármikor, bárkivel és nincs menekvés, nincs segítség. Átmenetileg sem, ameddig talpraállnak, addig sem. Az éhhalálhoz is kevés álláskeresési támogatás van, ami csak elodázza a teljes lecsúszást, a megkapaszkodáshoz nem elég. Semmihez sem elég. Egy egyedülálló nőnek, aki súlyosan beteg gyermekéről gondoskodik, semmire sem elég. Most a túléléshez sem.

Nem egy háború után történik mindez, amikor senkinek nincs semmije. A huszonegyedik században történik, amikor az a szlogen: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ez a gyerek ennyit ért. És még hányan ennyit érnek. Nem többet. Akkor, amikor ezermilliárdokért akar a kormány olimpiát rendezni, amikor a közmédiának nevezett pártpropaganda televízió 80 milliárdot – és amennyivel többet – nyel el évente, amikor milliárdokért hirdeti a kormány, hogy jól élünk, amikor óriásplakátok üvöltik az arcunkba a fejlődést. Most, amikor festményekre és műkincsekre milliárdokat költünk, a várba költöző miniszterelnök munkahelyét aranyozott drapériákkal burkoljuk, amikor a földből nőnek ki a stadionok, amikor annyira jól megy az országnak, hogy még a gyepet is fűtjük egy huszadosztályú focicsapat talpa alatt.

A felcsúti kisvasút üresen rója a köröket, a kormányfőhöz közeli újgazdagok milliárdos nyereséget vágnak zsebre, de ezeknek az embereknek nincs segítség. Sem a rezsicsökkentés, sem a CSOK, sem a családi adózás nem segít sem rajtuk, sem senkin, aki hasonló helyzetbe került. Csak az erős szociális háló, a nehéz helyzetbe került emberek lakhatási és megélhetési gondjainak enyhítése, a helyzet rendezéséig biztonságot adó állami segítségnyújtás jelenthetne megoldást. Amit éppen úgy a mi adónkból finanszírozna az állam, mint ahogy a mi adónkból építik a stadionokat, a kisvasutat, a lőtereket, alakítják ki a várban a miniszterek elnökének új munkahelyét, vásárolnak százmilliókért festményeket, és a mi pénzünkből akarnak olimpiát rendezni, mert mennyire jó itthon tapsikolni a sportolóknak.

Közben azok, akikre az ország jövőjét kellene majd bízni, megfagynak a saját ágyukban, vagy iskolázatlanok maradnak, mert a családjuk nem képes fizetni az oktatásukat, esetleg fogják a bőröndjüket és keresnek maguknak egy olyan hazát, ahol szorgalommal és tanulással megvalósíthatják az álmaikat és nem kell holtukig robotolniuk azért, hogy kifizessék a másfél szobás panellakásukat.

Ezért tépjük a szánkat mi is, mások is. Mert kell lennie egy fontossági sorrendnek és azon a listán az emberek élete az első, mert így kell lennie. Vagy így kellene lennie. De nincs így. És ennél nagyobb tragédia nem létezik.adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.