Egyéb

Ahol az utak összefutnak

Az asszony repesve indult útnak a városba. Hajnalban kelt, hogy frissen készíthesse el az ételt, a süteményt. Gondosan csomagolt, mindent külön dobozban és a nagy táskába egymásra halmozva rendezte el az ajándéknak szánt finomságokat. A korai busszal ment, hogy délelőtt odaérjen. Alig bírt az örömével, szerette volna mindenkinek elmesélni, hogy nagymama lett! A kisbaba egy hete született, ma engedik haza a kórházból. Ott akart lenni, ölbe venni, megcsodálni az unokáját. Érezni akarta az illatát, a bőre puha bársonyát. Emlékezett, milyen volt, amikor a fia született. Emlékezett mindenre, és most a fia gyermekében akarta újraélni azt a csodát.

Nem szólt senkinek, hogy jön. Nem akarta azzal terhelni a gyerekét, hogy érte jöjjön, foglalkozzon most a családjával. Egyedül is odatalál – gondolta –hiszen már sokszor járt az emeletes nagy házban, a lakótelepen.

A buszról leszállva arcába csapott a hideg, télvégi szél. Összébb húzta a kabátot magán, és a zebrához ment. Itt szoktak átmenni, a lakás a négysávos út másik oldalán volt. Megállt a járda szélén és várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Akkor lehet átmenni, ha zöld. A falujukban nem volt zebra, sem közlekedési lámpa. Autó is ritkán járt arra, hiszen egy kis zsákfaluban nem járnak idegenek. Furcsa volt neki a város, a széles utak, a rengeteg autó, a siető emberek. Itt nem álltak meg beszélgetni, mint otthon, talán nem is ismerték egymást.

Már jó régen ácsorgott az út szélén, de a lámpa csak nem váltott, bár pirosat sem mutatott.

– Nem működik, néni! – mondta egy fiatal lány – Az éjszakai vihar letépte a vezetéket.

– Akkor hogy lehet átmenni? – kérdezte az asszony.

– Ha nem jön autó, akkor gyorsan tessék átszaladni.

Szaladni? – csodálkozott a tanácson. Nem tud ő már szaladni. Akkor se tudna, ha a nehéz csomag nem húzná a karját. Óvatosan kell lépnie, a kopott ízületek könnyen megmakacsolják magukat. Nagyon figyelte az utat, de mindig jöttek autók, nem mert elindulni. Tanácstalanul toporgott, amikor egy csapat fiatal állt meg mellette, a zebra előtt. Amikor gyérült a forgalom, nevetgélve, beszélgetve indultak. Észre sem vették a kopott kis öregasszonyt, aki hozzájuk csatlakozva igyekezett a túlsó oldal felé. Azt sem látták, hogy a néni csak a kétszer két sávot elválasztó járdaszigetig jutott, nem tudta tartani velük a lépést.

Ott állt most az apró szigeten, kezében a nehéz táskával. Nem akarta lerakni a sáros földre, de már zsibbadtak az ujjai a súlytól. A forgalom áradata csak nem akart csillapodni, a hatalmas járművek magasra verték kerekeikkel a havas latyakot. Nem lassítottak, nem álltak meg. Nem is látták az út közepén remegő apró alakot, akinek már átázott a ruhája a felcsapódó sártól, az arcára is jutott a dermesztően hideg hóléből. Próbált visszamenni az út szélére, ahonnan indult. Egy dühös férfi rádudált, miközben még gyorsított is, élvezve a néni fejvesztett visszarebbenését a kicsiny betonsávra. Már nem mert mozdulni sem előre, sem hátra. Állt az ólomsúlyú csomagokkal, vacogott a nedves kabátban és lassan szivárogtak a szeméből a könnyek.

A kisfiú egy ideje figyelte a nő toporgását. Már el is indult az aluljáró felé, hogy felszálljon a metróra. Ma apának kellett volna jönnie érte az iskolához, de nem jött. Biztosan dolgozik-gondolta a gyerek minden harag nélkül. Tudta, a szülei sokat dolgoznak azért, hogy neki mindene meglegyen. Nem baj, haza tud menni egyedül is, máskor is megtette már. Most mégsem szaladt le a lépcsőn, hanem visszafordult és a zebrához sétált. Nézte az asszonyt, aki láthatóan halálra volt rémülve. Biztosan faluról jött- gondolta. Ezt a ruhájából is lehetett tudni, apa mutatott egyszer egy bácsit, az is így volt öltözve. Falusi – mondta apa, és jót nevettek rajta ők ketten. A gyerek most nem tudta volna megmondani, mi volt annyira mulatságos, de akkor viccesnek találta a furcsán öltözött öreget. A néni is hasonló ruhában volt, kirítt a városiak közül. Sír – döbbent meg, amikor a rémült alak feléje fordult. Nem gondolkodott tovább, ösztönösen indult segíteni. Csak egy perc, aztán már mehet is a metróhoz. Gondosan kivárta, amíg a forgalom csillapodott és gyorsan átfutott az úttesten a járdaszigethez.

–  Tessék jönni, segítek – emelte szemét a rémülettől eltorzult arcra.

–  Nem merek, kisfiú. Annyi itt az autó, és olyan gyorsan mennek.

– Tessék megfogni a kezemet, majd együtt átmegyünk.

– Jó – törölte meg szemét a néni. Szorosan fogta meg a felé nyújtott kezet, túl szorosan. Nagyon félt.

– Tessék indulni! – mondta a gyerek.

– Jönnek az autók, most nem lehet – nézett szét riadtan az asszony.

– Messze vannak, átérünk.

Nem indult, nem mert. Remegve szorította a fiú kezét, nem is tudott róla hogy ismét sír. Ott álltak ketten a száguldó autók között, egymás kezét szorítva, tehetetlenül. A gyereket nem vitte rá a lélek, hogy ott hagyja egyedül, de indulásra sem tudta bírni. Maradt hát, vigyázott a nénire. Hirtelen egy hatalmas terepjáró fékezett a zebra előtt, éppen mellettük. A fiatal sofőr kicsit keresztbe kormányozta a járművet, elfoglalva így mindkét sávot. Nem törődve a felharsanó dudálással kiszállt, és hozzájuk lépett. Megfogta a reszkető kezet, óvatosan lépve, hogy az apró öregasszony követni tudja, átkísérte őket az úton. Rájuk mosolygott, visszaült az autójába és egyenesbe hozva a kocsit elhajtott. Egyetlen szó sem hangzott el közben, és utána sem. Nem volt mit mondani, nem voltak jó szavak. Aztán mégis megszólalt a néni, de csak suttogni tudott. „Köszönöm”. A gyerek nem tudta, az autósnak, vagy neki szánta, de nem is volt fontos. Biccentett, és elindult vissza, az út túloldalára, a metróhoz. Amikor visszanézett, a néni ott állt az út szélén, és őt figyelte mosolygós szemekkel. A fiú már majdnem a két útfelet elválasztó járdaszigethez ért.

A férfi dühösen taposott a pedálra, amikor az előtte vánszorgó furgon lekanyarodott egy mellékutcába. Késésben volt, a gyerek már biztosan várja. Ma neki kell érte mennie, de elfelejtette, pedig reggel a felesége szólt. Most megpróbálta behozni a lemaradást, talán ezért, talán, mert nem figyelt eléggé, túl nagy sebességgel ért az elágazóhoz. Nem mert ráfékezni, mert az út csúszós volt az olvadó hótól, inkább visszakapcsolta a sebességváltót, bízva a motorfékben. Sikerült bevennie a kanyart, de megállni nem tud időben. Hiába taposta a féket, a blokkolásgátló aprókat rúgva a fékpedálon jelezte, csúszik az út, nem engedi a hirtelen fékezést. „Borulj fel! Mindegy hogyan, csak állj meg!” -üvöltötte a sofőr halálos rémületben, minden erejével próbálva elkerülni az ütközést. Késő, nem tud megállni, nincs lehetőség korrigálni, nem engedelmeskedik az autó. Csúszik, egyenesen az úton dermedten álló alak felé. Az időnek az a morzsája, amibe most belesűrűsödött az egész élet, ezernyi darabra porladt. A másodperc szilánkjai lassan forogva ereszkedtek a latyakos úttestre, az autó szélvédőjére, a szemére, a lelkére. Minden időporszem egy teljes galaxis volt, tökéletes a maga egyedülvalóságában. A szülei…a felesége fiatal lányként…az esküvőjük…a fia születése. A fia, aki ott állt az úton, maga elé tartott kézzel, mintha így képes lenne eltéríteni a felé száguldó halált. „Menj onnan, mozdulj! Csak két lépés kell a biztonsághoz! Miért nem mozdulsz, fiam?!” – üvöltötte néma rémületben. A másodperc darabkái elfogytak végül, az autó sivító gumikkal lassult, majd egy rándulással megállt. Túl késő – tudta – túl későn állt meg. Nem érezte a becsapódást, de annyira kicsi a gyerek, még csak tíz éves. Jövő hónapban lett volna tíz éves…

Nem tudott kiszállni. Látta a rohanó embereket, az úton keresztbe forduló autókat, a kimeredt szemmel sikoltozó nőket. Tudta, mit látnak a kocsi kerekei alatt. Ő nem akarta látni, soha többé semmit nem akart látni. A lába görcsbe rándult, még mindig taposta a féket. Az autó orrától jobbra valami magára vonta a figyelmét, ki tudta rántani a fehér semmiből, amibe a bizonyosság taszította. Az úton, a latyakban egy sugárzó szépségű nő ült, ölébe vonva, szorosan karolva a gyereket. Az ő fiát, akinek most összezúzott testtel kellene feküdnie a kerekek alatt, ezt tudta minden idegszálával. Reszkető izmokkal csúszott le az ülésből, lassan, mint sűrű mézben, vagy rémálomban, vonszolta magát közelebb.

– Apa! – nézett rá a gyerek. Többet, mást nem mondott. A férfi nyüszítve ereszkedett négykézlábra, és a sárban csúszva küzdötte magát a két földön ülő alakhoz. Melléjük érve kinyújtotta a kezét, és mint a vak, aki először láthatja érzékeny ujjaival újszülött gyermekét, tapogatta-simította a ráncoktól szabdalt vén arcot.

– Gyönyörű vagy – sóhajtotta.

Az út túlsó oldalán, a járdán a felborult táskából kihullott dobozok felnyíltak, friss sütemény gőzölgött a hólé-mocskos betonon.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább