Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás)

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

(…) Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert „cél és értelem” emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek, az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek amit el nem ér… Építse életünket, s ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!) – akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most már az Ész!

Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek, a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai. Igaz, ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom, de a harc is hozzátartozik, s az is hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen. Magunk is része vagyunk talán a vak erőknek, de ezt bízzuk csak a vak erőkre.

Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a múlt, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!

Én hiszek a testvériségben, a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba, másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.

Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az ami szükséges: ami itt és most szükséges.

Hiszek a feleslegben. Abban mi túl van családon és fajon, abban ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt is, de ez nem katolikus élet. A fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…

Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból, mely katolikussá és a kozmosz polgárává avat, l’art pour l’art ez, és mégsem l’art pour l’art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-ot, sem a naturalizmust, de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes…

Hiszek a lélekben, mely szereti a világot, annyira szereti, hogy újra csinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve, nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké, mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában…

Calepa ta cala. Ami szép, az nehéz: az anyag ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai. Hiszem, hogy ez a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.

Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál, de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!

S ha néha elfáradok s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden. Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem… Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

Babits Mihály