Petike jár

petike

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, – tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
– Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. –
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, – most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– “Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
S megered szaporán, – elesni nem ér rá,
Előre hajlik – s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik… majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
“Tip-top” – így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
– “Csak las-san! – Okos-san! – Peti fi-am!”

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– “Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

1903

Kaffka Margit