Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tetszik az elszántságuk, az udvariasságuk, a visszafogottságuk, a szenvedélyes küzdeni tudásuk, az elmélyültségük

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Évtizedek óta töretlenül népszerű a közel kétezer kiállítási darabot bemutató kő- és kavicsmúzeum Japánban.

Nem vagyok én egy anyámasszony katonája – ha netán ismertek japán embert vagy asszonyt, csak küldjétek nyugodtan hozzám, munkaidőben, és én simán, hezitálás nélkül, akár tanúk előtt is a szemébe vágom bármelyiknek, hogy kimondottan kedvelem őket, egyre-másra, en gross. Tetszik az elszántságuk, az udvariasságuk, a visszafogottságuk, a szenvedélyes küzdeni tudásuk, az elmélyültségük – oké, persze, tudom, felületesek az ismereteim ahhoz, hogy teljes körű értékelést adhassak róluk, de ahhoz épp eleget találkoztam már velük, hogy elmondhassam, nagyon kellemes emberek. Ja, és, ha még nem említettem volna, nagyon, talán leginkább szeretem bennük, hogy felnőttkorukra sem pusztítják ki magukból/egymásból a gyermeket – hogy olyan tisztán tudnak lelkesedni számunkra szinte bugyután egyszerű dolgokért, olyan megkapóan bájosak tudnak lenni sokszor, hogy az ember őszintén irigyli őket érte.

A héten akadtam bele egy hírbe, azóta vagy hússzor már biztosan elolvastam: van egy kő- és kavicsmúzeum Chichibu városában – a tárlókban, gyönyörű kis fa posztamenseken olyan kavicsokat-köveket mutatnak be az álmélkodó közönségnek, amelyek emberi arcokra emlékeztetnek. Több mint ezerhétszáz ilyen követ láthatnak az érdeklődők – a múzeum tulajdonosa, vezető kurátora Yoshiko Hayama: ő az özvegye annak a 2010-ben elhunyt úrnak, Shozo Hayamának, aki ötven év fáradhatatlan munkájával gyűjtötte össze a tényleg elképesztő anyag zömét, egyetlen szempontja az volt, hogy a portréknak emberi kéz beavatkozása nélkül kellett „készülniük”. Nézzétek már meg ezeket a képeket! Vagy egy korábbi blogbejegyzésben ezeket, itt!

Imádom, imádom, imádom: el sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett megtalálni mondjuk E. T-t, Elvist (aki egyébként, zárójelben, engem sokkal inkább emlékeztet David Bowie-ra), Borisz Jelcint, Gorbacsovot, Nemót, a halat, Donkey Kongot és a többi „hírességet” – de a névtelen kőportrék is elképesztően karakteresek, pláne amikor például négy „éneklő” fejből amolyan kiskórust álmodik a kreatív kurátor… Milyen csodálatos is a világ, de komolyan mondom… most, ahogy sokadszorra is elolvasom ezt a hírt, ahogy átnézem a képeket, újra rá kell jönnöm, azért mégse lehet minden elveszve, ha vannak még közöttünk, akik az életüket képesek feltenni rá, hogy arcokra emlékeztető köveket gyűjtsenek össze, amiket aztán nem csekély munkával, anyagi és egyéb ráfordítással közszemlére tesznek, hogy aztán, végül mindez eljusson, eljuthasson a közönséghez…

Amely, és talán itt érkezünk el a legfontosabb részhez, kíváncsi a csodálatos kőarcokra… de hát hogy is ne lenne kíváncsi, ha egyszer döntően japánokból áll, ők pedig, mint írtam, simán vevők egy csomó olyasmire, amire mi csak lenéző félmosollyal legyintünk. Kínában történt, hogy a jó sors összehozott egy japán tévéstábbal: három ifjú, azt se tagadom, meglehetősen dekoratív hölgy, és egy mérsékelten ifjú és dekoratív úr alkotta a csapatot – itt nem részletezendő okokból aznap este épp összfegyvernemi szőnyegbombázást tartottunk a Szabó Ferivel az étterem bárjában, mert igaz hazafiként úgy kellett döntenünk, hogy egyszer s mindenkorra leszámolunk a kicsit korábban alattomosan ránk támadt ázsiai szabadcsapatokkal, amelyek a pekingi egyezményt lábbal tiporva vizespoharakba töltött mao tai-t vetettek be ellenünk.

Nehézfegyverzetünk négy nagy méretű varázsgömb, azaz Unicum volt: egy tízfős kínai gárdát már leterítettünk, szépen arcra borulva ültek az asztalnál, így épp az említett japán tévéstábra koncentráltunk, amikor észrevettem, hogy a hölgyek az épp kifogyni készülő egyik palackunkat nézegetik. Egy enyhe szalonspicc azért talán már bennem is lehetett, hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem hát, ismerik-e a hét csepp legendáját – kikerekedett a szemük, és sikongattak az izgalomtól, amikor elmeséltem nekik a gyerekkoromtól magammal cipelt olcsó kis városi legendát, hogy tudniillik minden üvegben mindig marad hét csepp, akárhányszor ürítjük is ki.

Azonnal utána kellett járni a dolognak: először persze sima volt az ügy, aztán már türelmesebbnek kellett lenni – a végén, amikor már sehogy se akart összejönni a hét csepp, mondtam nekik, simogassák óvatosan, finoman, felváltva a gömböt… nos, a frissen feltalált legendámnak köszönhetően igen szép és tartalmas este kerekedett, a sikerünkről pedig szerényen hadd mondjak csak annyit, hogy a két nappal későbbi, igen szigorúan zártkörű japán ünneplésre összesen két európait hívtak meg a mindenható sógunok… khm… ott se sokat szomorkodtunk, ennyit talán el szabad árulnom, de sokkal többet nem… Kőarcok: csak csendben fohászkodom, ne merüljek már bele valami újabb szenvedélybe – ha jól érzem, biztosan menni fog, hiszen eddig mindössze egy röpke délutáni sétát tettem a Duna-parton…

Szerző: Boda András

Facebook-oldal: https://www.facebook.com/hetlovet

adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.