Pálinka, akác, székely zászló, turulszar, nemzeti vakvágta, házelnöki bajusz, pitykés struccpörkölt

MTI Fotó MTI Fotó

Azt vettem észre magamon, hogy sikerült integrálódnom a társadalomba. Jó sok év kellett hozzá, szó se róla. Világ életemben deviáns voltam. Nem fogadtam el azt az életet, melyet a szüleim nekem kijelölni szándékoztak. Lázadtam az akkori, a mindenkori hatalom ellen, amely rám akarta kényszeríteni az elvárásait.

Felépítettem önmagamat, bejártam a saját utamat, zsákutcákkal, útvesztőkkel, kátyúkkal és szakadékokkal együtt. Valahogy mindig fontos volt, hogy a magam eszközeivel tegyek a rossznak gondolt dolgok ellen, hogy elmondjam a gondolataimat, hogy próbáljak változtatni azon, ami az én értékrendem szerint téves, káros.

Nem nagy dolgokról beszélek persze, csak egészen aprókról. Mondhatni ici-pici harcok voltak ezek, a szelektív hulladékgyűjtéstől a rászorulóknak juttatott segítségig, a lelencből választott kutyustól a választásokon való részvételig. Most érzem úgy, hogy elég volt. Olyan jóféle tehetetlenség-érzés ült rám, amikor mindegy is, mit csinálok, változni semmi nem fog.

Hasonló érzés lehet ez, mint amikor a koncentrációs táborban néhány fegyveres őrzött, majd hajtott a halálba ezer és ezer embert. A rabok nem lázadtak, nem szálltak szembe az őrökkel. Az első sorban állók biztosan meghaltak volna. Senki nem akart az első sorban állni, második sorral kezdeni pedig nem lehet. Inkább vonultak együtt a halálba, szó és tiltakozás nélkül. Persze most szó sincs arról, hogy bárki a halálba hajtana. Nem párhuzam volt ez, csak hasonlat. A tehetetlenség szinonímája.

Csináltunk magunknak egy olyan országot, amilyet érdemlünk. Van egy miniszterelnökünk, aki örök időkre igyekszik a hatalomba kövülni és ez fog is neki sikerülni. Felmérhetetlen anyagi lehetőségekkel rendelkező társaság veszi körül, akik képesek és hajlandóak megvédeni most és mindörökké. Meg is fogják védeni, hiszen a tulajdon zsebüket óvják.

Védeni és támogatni fogják a politikában és politikából élő háttéremberek, hiszen a karrierjük tőle függ. A hatalom köré épült médiabirodalom csak eszköz, az előbbiek folyománya. Van egy magán bolhacirkuszunk beteg vezérrel, ostoba, ámde végletesen tahó porondmesterrel, szánalmasan csetlő-botló bohócokkal, csíkos napozóba bújt ál-erőművészekkel, kivénhedt primadonnákkal és lelkesen tapsikoló közönséggel.

Méreténél és jellegénél fogva ez az egész csak nagyítón keresztül látható. Mint a bolhacirkuszok általában. Ezen az sem változtat, hogy a bolhák erről mit sem tudván, hatalmasnak képzelik magukat. Elvagyunk itt a nemzeti büszkeségünkkel, dohányboltjainkkal, együttseműködési-rendszerünkkel, köznevelésünkkel.

Nem gond, hogy egy egész ország került állami gondnokság alá, minden és mindenki államosítva lévén. Van itt minden, ami rendes nemzeti választópolgárnak csak kell a boldogsághoz! Pálinka, akác, székely zászló, turulszar, nemzeti vakvágta, nemzeti büszkeség, házelnöki bajusz, pitykés struccpörkölt.

Más dolgunk sincs, mint boldognak lenni, szaporodni és közmunkából virágba borulni. Kussolni tudunk, elég hülyék is vagyunk hozzá, tehát a világon semmi nem gátolhatja meg a nagy nemzeti általános közboldogság nyakunkba szakadását. Akinek ez nem tetszik, az mehet, amerre akar. Költözhet külföldre, de emigrálhat országon belül is. Nem kell hozzá más, mint egy kis ház, darabka föld és persze a diófa alá mélyen elhantolt televízió, számítógép.

Nemrégiben egy politikus abba bukott bele, hogy elfogadott egy palack drága bort. Na, nem nálunk történt, mert ha így lett volna, nem csak az üveg bort fogadja el, hanem elveszi a komplett borászatot, de még a szőlészetet is, hogy az asszony se maradjon ki a buliból.

Hát, így megy ez a mi kis nemzeti bolhacirkuszunkban. A bolhák ugrándoznak, elefántnak gondolván magukat, aki meg nem akar bolha lenni, az vakarózik. Na és aztán? Ki a fenét érdekel? Senkit. Már minket sem.  Csak az számít, hogy nagyok és okosak vagyunk, minket csodál, utánoz és tisztel minden létező nép.

Kár, hogy erről senki nem tud, csak mi. Ám mi tudjuk ezt, masírozunk hát boldogan. De nem az első sorban, mert az veszélyes. Mi feltaláltuk a lehetetlent, nálunk létezik a második sorral kezdődő nemzeti hadoszlop. Izgatottan kapkodjuk a fejünket szakállas nőtől a sűrű tömegben felbukkanó kémekig, átvonulunk az ellopott erdőkön, letapossuk a beszántott vetéseket és megérkezünk végre.

Csak az a kérdés, hogy hová?

Mert én nem tudom. Te igen?adomany