Szeptember 26,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


A gyerek kinőtte a cipőjét, de anyu nercbundát vesz, mert mindig is az volt az álma

Általában nem kedvelem a reklámokat (szerintem amúgy senki, de ebben azért nem vagyok biztos), a kormányreklámokat még annyira sem viselem jól. Szerencsére gyakorlatilag soha nincs időm tévét nézni, csak altatónak szoktam bekapcsolni a ládát, akkor pedig többnyire román nyelvű reklámokat van szerencsém látni. Az okot nem tudom, mert nem Romániában van a tévém, de mindegy is.

Egy jó ideje megy már ártunk és ormányunk reklámhadjárata arról, hogy mennyire űbernagyonjó lesz nekünk az olimpia. Mármint nekik lesz jó, mert gondoljunk csak az ebbe önthető csilliárdokra és a gyakorlatilag korlátlanul lenyúlható pénzekre.

Most lettem figyelmes arra – lehet, hogy jó ideje megy már, csak én nem találkoztam a jelenséggel – hogy sportolók osztják meg velem álmaikat-vágyaikat. Konkrétan azt az álmukat, hogy mennyiredenagyon örülnének ők annak, ha Budapesten lenne egy olimpia.

Én megértem ezt, de minden tiszteletem mellett leszarom, hogy melyiküknek mi az álma. Otthon, saját zsebre kell álmodozni, nem egy ország rovására. Szerintem. Egy olyan fővárosban, ahol megoldhatatlan feladat egy többé-kevésbé életveszélyes metróvonal rendbetétele, nem az olimpia az első. Arról nem beszélve, hogy budapesti olimpiáról harsognak ugyan a hírek, de azt nem Budapest fizeti, hanem az ország.

Miközben a kórházak egy részében nincs fertőtlenítőszer, de még vécépapír sem, mállik a vakolat, eszközhiány van, a rákbetegek külön kérelem alapján, több hónapos várakozás után jutnak modern gyógyszerekhez – már, ha hozzájutnak és még életben vannak, mire megkapják az engedélyt – ott nem az olimpia az első.

Egy olyan országban, ahol a szülők a földön kénytelenek tölteni az éjszakát, ha a gyermekük kórházba kerül, egy országban, ahol nincs pénz sem gyermek-, sem felnőtt hospice-ellátásra, ahol az idős emberek állátása nem megoldott, ahol a demenciában szenvedők nem jutnak szakszerű ápoláshoz, ott ezek az elsődleges feladatok.

Ameddig van olyan iskola, ahol a gyerekek fejére szakad a plafon, nincs kréta, a szülők adják össze a pénzt az alapvető működésre, addig nem lehet téma az olimpia. Ameddig egyetlen beteg, fogyatékossággal élő ember is éhezni kénytelen, az alapvető gyógyszereit sem tudja megfizetni, vagy az emberi lét minimumát biztosító kerekesszéket, szemüveget sem tudja megvásárolni, mert a 10 százalékos önerőt sem képes előteremteni, addig nem kell olimpia. Egy olyan városban (és országban), ahol a mozgásukban korlátozottak számára nem biztosított a tömegközlekedés használata, de még egy üzletbe, vagy közintézménybe való bejutás sem, addig ez legyen a feladat, ne az olimpia.

Megértem, hogy egy sportoló számára fontos és hatalmas élmény, hogy a saját országában kerüljön megrendezésre egy ilyen esemény, de a lakosság elsöprő többsége nem élsportoló, hanem elszenvedője és jobb esetben túlélője a honi viszonyoknak, addig ne gondolkodjon senki milliárdos költségeket jelentő olimpiában.

Éppen úgy felelőtlenség, mint ahogy felelőtlenség egy nélkülöző családban, ahol alig futja ételre, a gyerek kinőtte a cipőjét, az ablakdeszka alatt behúz a hideg, mert nincs pénz kicserélni a nyílásszárót, de anyu nercbundát vesz, mert neki mindig is az volt az álma. Mert a szomszédasszonynak is van. Mert mennyire máshogy néznek rá, mintha a turkálóból vásárolt kabátban lenne.

Jó lenne tudomásul venni, hogy nem vagyunk gazdag ország, ezzel szemben egyre csúszunk lefelé. Ameddig pár évvel ezelőtt a régió éllovasai voltunk, mostanra sereghajtók lettünk. A szociális ellátórendszer nem akadozik, hanem gyakorlatilag megszűnt létezni, családok tömegei kerülnek kilátástlan helyzetbe minden egyes napon. Bajban vagyunk. Ezzel kell valamit kezdeni, nem a cifra nyomorúság kétes értékű csúcsa felé kell törekedni.

A sportolónak a reklámban van egy álma. Nekem, itt a valóságban, szintén van egy álmom. Az én álmom az, hogy egyetlen család sem kerül az utcára, a rászorulók segítséget kapnak, az idős, beteg emberekről méltó módon gondoskodunk. Az itt élő emberek tehetségén és szorgalmán múlik, hogy mire viszik az életükben és senki sem kényszerül elhagyni a hazáját azért, mert itt csak a tartós nélkülözés biztosított számára.

Az az álmom, hogy a metró üzemszerűen és biztonságosan működik, a kórházak minden feltétellel rendelkeznek, ami a gyógyításhoz szükséges, az iskolákban emelkedik az oktatás színvonala, akár kerekesszékkel is el lehet jutni bárhová, nem dől össze a világ, ha tönkremegy a mosógép, elő nem fordulhat, hogy egy beteg nem tudja megfizetni a gyógyszerét, egy idős ember ellátatlanul marad, vagy egyetlen egy gyermek is éhezik. Ameddig ez az álom nem teljesül, addig az olimpia fel sem merülhet. Mert nem telik rá. Mert nem ez az első, nem is a tizedik a fontossági sorrendben. És mert a rendezési jog elnyerése nagy valószínűséggel egyet jelentene az ország csődjével.

Tudom, hogy ez történetesen sem a sportolókat, sem a nagy pénzekre ácsingózó politikus-bűnözőket nem különösebben érdekli, de el kellett mondanom. Ha már többet nem tehetek sem érte, sem ellene.adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!