Nem a szolidaritás fogy, hanem a pénz

oreg

„Egye kevésbé bízunk egymásban, így aztán nem is segítünk másokon” címmel jelent meg egy cikk a hvg.hu-n. Tegnap is olvastam egy hasonló cikket, már nem tudom hol. Mindkét cikk lényegében arról szól, hogy bizalmatlanná válik, eltompul a társadalom. Fogy a segíteni akarás, nem törődünk már az elesettekkel. Sokan úgy gondoljuk, hogy mindenki oldja meg a maga baját.

Miközben bizonyára ez is benne van a történetben, én sokkal súlyosabb okokat látok a háttérben. Igaz, hogy önmagában az is eléggé drámai, amikor az emberekből kipusztul a szolidaritás, de szerintem itt nem erről van szó. Akiben nincsen késztetés arra, hogy segítsen a nála nehezebb helyzetben lévőkön, a kiszolgáltatottakon, abban nem volt meg eddig sem. Mindenkinek szíve joga a döntés és szíve joga azt gondolni, hogy nem az ő feladata segíteni másokon.

Ha összességében kevesebb a segítő szándék, kevesebb az adomány, annak szerintem az az elsődleges oka, hogy miközben a rászorulók száma nem csökken, azoknak az aránya a társadalmon belül fogy, akik képesek és akarnak segíteni. Egyszerűbben: fogy az erő. Anyagilag, fizikailag, mentálisan. Azok, akik segítettek eddig is, sok esetben maguk is átkerülnek arra az oldalra, ahol már nekik lenne szükségük segítségre.

Tapasztalataim szerint döntően nem a jómódú emberek érzékenyek a mások bajaira, hanem azok, akik maguk is a határon billegnek. Nem a tehetős család mond le egy hétvégi wellnesses habzsidőzsi áráról, hogy a nincsteleneknek adja. A kevés pénzt szigorúan beosztó család mond le az ablakcseréről, a konyha kifestéséről, vagy egy új kávéfőzőről (jó lesz még a kotyogó egy évig), hogy a nála is nehezebb körülmények között élő társain segíthessen.

Nem a szolidaritás fogy, hanem a pénz. Sokaknak már nincsen miből adni. A középréteg egyre gyorsuló ütemben csúszik le, szegényedik el. A helyükbe benyomuló újgazdagok sok esetben nem találkoznak a valódi szegénységgel és nem is hiszik el, hogy létezik ilyen. Az ő környezetükben nincs nyomorgó ember, ők is boldogulnak, egyre jobban megy. Ezért úgy gondolják, hogy ezt más is megtehetné, csak éppen lusta, nemtörődöm, inkább másoktól várja a segítséget. Tőle aztán várhatja, neki sem adott soha, senki, semmit ingyen, ő sem ad.

Lecserélődik a társadalom. A polgári réteg, amely nem olyan régen még pedagógusokból, nővérekből, gyógyszerészekből, boltosokból, fodrászokból, könyvtárosokból és talán frissnyugdíjasokból állt, ma már a szegénysor peremén landolt. Helyüket átvették az Orbán-rendszerben ügyesebben manőverező kisvállalkozók (nem Mészáros Lölöről beszélek), az újfajta uram-bátyám rendszerben jobban boldogulók. Bennük a társadalmi felelősségvállalás (remélhetőleg még) nem alakult ki.

Tehát akik eddig adtak, azoknak nincs már miből adniuk. Akiknek lenne miből, azok pedig nem adnak. Akiknek főleg lenne miből – Mészárostól Kósán át Orbánon és Lázáron keresztül Tiborczik – még a létezését sem hajlandóak elismerni a szegénységnek. Nem is tehetik, hiszen az ő megkerülhetetlen felelősségük, hogy ilyen arányú és mértékű a rászorultság egy uniós tagállamban.

Sok jót nem mondhatok el egyébként a köztudottan jómódú ellenzéki politikusokról sem. Hogy személyeskedjek is egy kicsit: Gyurcsány Ferenc segítségét kértük, nem is egyszer. Még csak nem is pénzről volt szó, hanem elvi támogatásról egy konkrét esetben, amikor egy fiatalember azért nem tudott továbbtanulni, mert mindkét szülője gyógyíthatatlan beteg és folyamatosan romlik az állapotuk. Annyit kértünk a politikustól, hogy próbálja megtudni, van-e valamilyen ösztöndíjprogram a fiú számára. Még csak választ sem kaptunk. Aztán megoldottuk mi, ahogy tudtuk.

Jelenleg is ezt tapasztaljuk egyébként, hogy azok adnak, akiknek nem nagyon van miből és azok segítenek, akik maguk sem állnak távol attól, hogy segítségre szoruljanak. Mindeközben az állam folyamatosan kivonul a szociális szférából, felszámolja a védőháló maradékát is. Aki leesik, az többé nem képes kimászni a szakadékból. Ennek a helyzetnek a megoldása egyáltalán nem a társadalom feladata lenne. Azért fizetjük a bődületesen magas adókat és járulékokat, hogy szükség esetén az állam ne engedje lezuhanni a bajba kerülteket és ne engedjen lezuhanni minket sem.

Mert sokan úgy hiszik, hogy nem kerülhetnek olyan helyzetbe, pedig de. Bárki, bármikor. Elég egy baleset, egy súlyos betegség, egy nem elég körültekintő módon felvett hitel. Lezuhanni könnyű, felállni szinte lehetetlen. Nincs korlát, nincs kapaszkodási lehetőség, nincsenek megfelelő hálózatok, sem programok. Csak a propaganda van és az anyagilag, de ami nagyobb baj, morálisan is egyre mélyebbre süllyedő ország van. Ez soha el nem évülő bűne a politikának és a politikusoknak. Kivétel nélkül mindegyiknek.adomany