NEHAZUGGY

Mosolyogva döfi hátba a közönséget, miközben azt meséli neki, amit hallani akar

H. Andrea | 2016. November 6, Vasárnap | 13:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Azt egészen bizonyosan kár lenne vitatni, hogy annak az állam- és kormánypártnak, amelyben a Kósa Lajos vagy Németh Szilárd típusú intellektuális vakondtúrások, valamint szellemi Mariana-árkok vastagon felülreprezentáltak, Lázár János kimagaslóan tehetséges – talán a legtehetségesebb – fegyverhordozónak számít. A Rapcsák András megboldogult hódmezővásárhelyi polgármester táskahordozójából kancelláriaminiszterré felkapaszkodott, minden hájjal megkent Lázár pont ezért a propaganda gépezetének legveszélyesebb és legaljasabb láncszeme.

Nem segghülye, mint Kósa, nem primitív, mint Németh, nem kizárólag a szervilizmus tartja életben, mint Semjén Zsoltot. A kormányinfó megalapítója, akinek gyilkosan ravasz, szívtiprónak szánt vigyora hétről hétre egyre félelmetesebbé teszi a kormányzati kommunikáció legmagasabb csúcsait ostromló korrupciós romelhárítást, hatalmasat ment egy tegnap megjelent, kórtörténeti dokumentumnak számító interjúban.

Amelyet a Népszava készített az Orbán nevű után mindenhez is legjobban értő miniszterrel. Amely interjú nem kizárólag Lázárról és a kormánypártól, de nem is kizárólag a Népszaváról, hanem annak a végtelenül cinikus honi közéletnek a romlott reménytelenségéről szól, amely nap mint nap körülvesz. Ha akarjuk, ha nem. Amelyhez akkor is közünk van, ha nagyvonalúan elfordítjuk okos fejünket.

Erről az interjúról azért kell beszélni, mert még ki sem hűlt a brutális maffiamódszerekkel, kormányzati kéziverzésléssel/asszisztálással legyilkolt Népszabadság hullája, máris itt van ez a legelkötelezettebb mikrofonállványok által is megirigyelhető, minden tehetségtelen seggnyalást megszégyenítő interjú. Abban az elvileg nem kormányoldali, hanem ellenzéki, nem közpénzből finanszírozott, hanem független lapban, amely – a nála sokkal színvonalasabb, igényesebb, tökösebb és népszerűbb Népszabadság kinyírásának kontextusában – nem remélt felemelkedésnek indulhat.

A lakájmédia legelvtelenebb gyapotszedő munkásait is jobbról előző újságírócska néniről most hadd ne ejtsek szót, számomra az, hogy egy ilyen interjú egyáltalán elkészülhetett, és aztán meg is jelenhetett, messze túlmutat Fazekas Névtelen Ágnes személyén és szakmai kvalitásain. Gyári naivitásom mélységesen meggátol abban, hogy a tudatom átfogja, konkrétan mi szükséges ahhoz, hogy a saját korruptsága nyomait kormánykritikus lapok felszámolásával eltüntetni kívánó kormány egyik legerősebb emberével egy önmagát újságíróként (nem baloldali és nem is hivatalosan szócsőnek számító biodíszletről beszélek) definiáló egyén ilyen típusú kedélyesen joviális beszélgetésbe tudjon elegyedni. Merthogy ez történt. Lázár Casanova János az ujja köré csavarta az öregecskedő, középszerű újságíró nénit, aki lányos zavarában elfelejtett akár egyetlenegy érdemi kérdést is feltenni, nem annyiban hagyni a piros masnival átkötött, súlyosan cinikus és pofátlan mellébeszélést.

Mivel az interjú minden egyes kérdése és minden egyes válasza a szó legszorosabb értelmében vett kórdiagnózis, megelégszem néhány kiragadott gondolattal, de kérek, mindenkit, vegye a fáradságot, olvassa el, kötelező darab.

Jól esik, hogy visszavár bennünket (a kormányinfóra tudniillik, ahova a Népszava azért nem jár egy ideje, mert újságírójukat Lázár korábban megsértette – szerk.), de akkor ez most őszinte beszélgetés lesz? – Mindig őszintén beszélek Önökkel.

Mit gondol az újságírókról és az újságírásról? – A politikusok és a politika, illetve az újságírás és az újságírók kéz a kézben járnak, elválaszthatatlanok egymástól. Soha nem ellenségként vagy ellenfélként tekintettem még a legrosszindulatúbb újságírókra sem. Nagy rezsit fizet az a politikus, aki az újságírókra eszközként és nem partnerként tekint. A magyar újságíró társadalom az elmúlt évtizedekben kiszolgáltatottabbá vált. Nem könnyű szakma. (…) Korrekt szeretnék lenni, de a politikában az irónia fontos fegyver. Nem kevésbé az önirónia. (…) Szeretem a vitát, szeretem, amikor forr a levegő, de az újságírókkal meg akarom őrizni a tisztességes partneri viszonyt. (…) Szeretem, ha az újságírók és a politikusok között jó a viszony, bár vannak kollégáik – sőt az enyémek között is akad -, akik ezt skandalumnak tartják. Aki régen mozog ebben a világban tudja, hogy a jó viszony mind a két fél érdeke. Érdeke az újságírónak, hogy információhoz jusson, és érdeke a politikusnak, hiszen a gondolatait az újságírók tolmácsolhatják a nyilvánosságnak. Sajnálom, hogy az intellektuális újságírás kicsit leértékelődött.

Úgy gondolom, hogy egy majdnem kétharmados felhatalmazással rendelkező parlamenti többségnek nagyvonalúnak kell vagy kellene lenni. (…) Az állami mecenatúrának nagyvonalúnak kell lenni azokkal is, akik szeretik az államot és azokkal is, akik nem.

Hónapokon át ígérte, hogy összehoz bennünket Farkas Flóriánnal. – Tudom, hogy nem sikerült.

Mikor gondolja majd úgy a kormány, hogy rendeznie kellene a viszonyát a baloldali orgánumokkal? – Nehéz kérdés.

nepszava

Ha sikerülne is eltekintenem a korrupcióval kapcsolatos, mérgezően álszent lázári felvetéstől (amúgy nem sikerül), a magyar média-politika viszonyáról ilyen gennyesen alattomos gondolatokat én még soha nem olvastam. Pedig a kínálat gazdag. Amikor

újságírókra rendőröket uszít a hatalom;
újságírókat mostmár a hatalomgyakorlás napi velejárójaként tiltanak ki a parlamentből, és akadályozzák őket a munkájuk végzésében;
közpénzből fizetett politikusok – mintegy a választóik nyílt szembeköpésének megnyilvánulásaként – szó szerint menekülnek a nyilvánosságot jelentő média elől;
a Fidesz-kormány nagyjai már csak előre lebeszélt, előre koreografált interjúkban monologizálnak és lassan csak ilyen módon üzennek a népnek;
egy egész propagandagépezet van ráállítva a valóság meghamisítására;
állami hirdetésekkel kitömött apparátus végzi serényen a politikai és civil ellenfelek karaktergyilkolását;
tényfeltáró újságírókat perel be a hatalom, mert nyilvánosságra hozzák a kormányzati átveréseket, csalásokat, lopásokat és hazugságokat;
mindezek megkoronázásaként úgy döntik be a Népszabadságot, ahogyan bedöntötték,

hogy van bőr Lázárnak a képén? De ugyanannyira érdekelne: hogy van bőr újságírócska néni képén? Mit üzen ezzel a legutolsó nyomtatásban megjelenő ellenzéki lap nekem? Mit üzen a még magukat tartó, kormánykritikus lapoknak és a szakmának? Nem utolsó sorban mit üzen a kedves olvasóinak? Hogy készülhetett el ez az interjú, amiben egyetlen szó nem esik a Népszabadság kiirtásáról? Mi ez az összekacsintó, haverkodó, udvariaskodó csacsorászás azok után, ami itt az elmúlt hetekben, hónapokban, az elmúlt lassan hét évben történt?

Lázár expozéja minden egyes rezdülésében hozza azt, ami körmönfont sunyiságának lényege: a hallgatóság elbódítását célzó, korrektséget imitáló, kedélyesen cinikus lenézést és hülyének nézést. A hidegvérrel, viszont mosolyogva hazudozó, magát emberarcúnak képzelő technokrata úgy tesz – és a Népszava adja alá a lovat, szolgáltatja hozzá a felületet -, mintha egyszerű külső szemlélője volna mindannak, ami ebben az országban hetedik éve történik, mintha ő lenne az erkölcs letéteményese, mintha beleszólása sem lenne itt semmibe és köze nem lenne ahhoz, amit pártja – mondanivalójával szöges ellentétben – művel. Ami nincs rendben, az nem az ő sara, az ideális párhuzamos valóságot pedig tessék ideképzelni, és minden fasza lesz.

És akkor most gondoljunk vissza arra, hogy milyen következménye volt annak – a jó humorú, joviális, nagyvonalú, a sajtóval mindig őszinte és korrekt viszonyt ápoló Lázár Jánossal összefüggésben, aki tiszteletben tudja tartani, hogy a másféle gondolkodásnak is van önkifejeződése, aki soha nem ellenségként tekintett az újságírókra -, amikor az Origó külföldi útjaival kapcsolatban tényfeltárt. Gondoljunk arra, hogy mivé lett az Origó azóta, és mivé lett a magyar sajtó legendás szabadsága.

Azt gondolom, Lázár tökéletesen rendezte a viszonyát a baloldali orgánumokkal (még akkor is, ha Népszava néni semmit nem ért ebből), tehát épp ideje volt benyögni, hogy nem könnyű szakma az újságírás. Ő az. A zsigeri pojáca, a sunyi g*ci ideáltípusa, Lázár János. Aki összeveri az asszonyt, elmegy a kocsmába, majd félspiccesen hazatántorog két óra múlva, hogy megbocsátott. Ilyen volt ez az interjú, és anyu tényleg megbocsátott, még az ebédet is elé rakta. Ez pedig elkeserítő képet fest a magyar média és a közélet jövőjéről.

Az, hogy egy ellenzéki lap ilyen kedélyesen zabál a cinikus pökhendi Lázár markából, több mint félelmetes és túl van az elkeserítőn. Az pedig, hogy a Kósákkal ellentétben Lázárnak esze is van, különösen sötét képet fest arról a jövőről, ami az Orbán nevű esetleges visszafordíthatatlan megborulása után várható. A mindig jól helyezkedő, emberarcú Lázárral az élen, aki Rogánnal szemben nem vállalhatatlan, és aki mosolyogva döfi hátba a közönséget, miközben azt meséli neki, amit hallani akar.

adomany

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!