Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Levél Finnországból: A valamirevaló magyar ember mindig, mindent jobban tud

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tíz éve lesz, hogy elköltöztem Magyarországról. Akkor még egészen szépnek, jónak láttam, nem a szükség szólított el – igaz, a politikával akkoriban nemigen törődtem. Sosem éreztem azt, hogy az egymást váltó kormányok lényegi változást hoznának az életembe és – ez fontos – nem tapasztaltam a környezetemben nélkülözést, nyomort. Az is tény, hogy a helyzet korántsem volt annyira hitvány, mint manapság.

Az ország, ahol új életet kezdtem jó néhány alapvető dologban másnak kezdett bizonyulni, mint amiben „otthon” szocializálódtam. Ezzel együtt kezdtem el úgy érezni, mintha újjászületnék. Senkit nem érdekelt, mibe öltözöm, mennyire rozoga a biciklim vagy éppen van-e kedvem beszélgetni: itt mindenkit úgy fogadnak el, amilyen és amilyen napja van éppen. Elvárások, háta mögötti kibeszélések, ítélkezés nélkül. Tiszteletben tartják és elfogadják az embert annak minden különbözőségével vagy különcségével, egyformán az introvertáltat és az extrovertáltat, a péntek esti bárba egyedül lejáró férjezett családanyát, a polgármesteri hivatalban dolgozó hosszú műkörmös transzvesztitát vagy a piercinges női papot. Az emberek közötti egyenjogúság a társadalom egyik legféltettebb kincse és nem csak papírforma szerinti lózung, ezért a takarító gyakran kiválóan beszél angolul, a professzor az egyetemi folyosón előre köszön a diákjának, a parlamenti képviselők között van bevándorló is és amúgy 42%-uk nő, a miniszterek közül pedig 6 a 15-ből.

Az emberi különbözőség elfogadását es tiszteletben tartását, ezzel együtt a saját pozitív énkép kialakítását, a demokráciát már óvodás kortól tanítják és teljes gőzzel folytatják az iskolai években. Hatalmas erőket fektetnek szervezetten és különböző szervekkel aktívan együttműködve, a kortárs bántalmazás (iskolai berkekben diákok közötti pszichés agresszió) felszámolásába, mivel az sokszor visszafordíthatatlan lelki károkat okoz. Az óvodai-iskolai közösségekben kisgyerekkortól kezdve gyakorolják a sajáttól eltérő véleménynek való tiszteletadást: mindenki véleménye számít és meghallgatásra kerül, amennyiben nem sérti az emberi méltóságot, akkor is, ha magunk nem értünk vele egyet.

Tanítják azt is, hogy nem mindegy egy embert a cselekedetei miatt bírálni, vagy a véleménye, világnézete miatt. Senkit nem emelnek piedesztálra, de senkit nem hagynak a közössegből kisodródni. Ebben az országban mindenki lehetőséget kap arra, hogy kihozza a magában rejlő maximumot. Az olyan típusú, felsőbbrendűségi tudatra játszó, pátosszal átitatott hazafiasság, amely saját nagyszerűségének, különbvalóságának állandó hirdetéséből, esetenként komisz erők áldozataként való megjelenítéséből áll, errefelé teljesen ismeretlen és elég rosszul venné ki magát. A múltból levonják a szükséges konzekvenciákat és a jelen lehető legjobbá tétele mellett a jövőt építik: mindenki számára. A szociális hálón nincsenek lyukak, mindenkiből az lehet, amit a képességei és törekvései megengednek. A történet akkor kerek, ha hozzáteszem: nem egy mindig-is-gazdag-volt országról van szó, hanem egy olyan európai államról, amely alig 100 éve vívta ki függetlenségét és gyakorlatilag a nulláról kezdve jutott a csúcsra. Hogyan? Bizonyos alapvető morális értékek tiszteletben tartásával.

Miközben szívtam magamba új életterem új élményeit, elég sűrűn látogattam Magyarországra családomhoz, barátaimhoz. Ezzel együtt lassan, de biztosan egyre árnyalódott, komorult az otthoni kép. Még mindig nem a politikai rendszert figyeltem-tapasztaltam, hanem az embereket, a köztük levő viszonyokat (a politikai rezsim elvetemültségére alig másfél éve figyeltem fel). Az emberi viszonyok persze korábban is olyanok lehettek, amikor ott éltem, de vagy nem tudatosultak bennem vagy nem annyira élesen.

Például az, hogy a valamirevaló magyar ember mindig, mindent jobban tud. Azt is, amit nem ő maga, hanem az embertársa tapasztalt meg. Ha neki magának nincs valamiről személyes élménye, simán kétségbe vonja a másik emberét. „Amit én nem ismerek, az nincs is” – ilyesfajta képlet alapján. Ilyenkor jönnek például a „mindenhol/mindig így van/volt/lesz” illetve „máshol sem jobb” szentenciák, vagy ha netalántán valamit mégis elismer jobbnak, akkor abban külső, az emberi tényezőn kívülálló okot feltételez, tévesen. Ide tartoznak a „nincs nélkülözés, nyomor, szenvedés, hiszen én nem látok olyat” típusú kegyetlen mondatok is.

Aztán ott van a kioktatás, ítélkezés különös szeretete. Nálunk nemigen nézik el, bocsájtják meg a tévedést sem – amikor valaki más téved, mint mi magunk. A nevelésnek nem feltétlenül része, hogy tévedni szabad, lásd be ha tévedtél, kérj elnézést szükség szerint és javítsd ki a hibát, segítünk benne, ha kell. Nem, nálunk a tévedőt sokszor megvetően lebecsmérlik és magára hagyják a tévedése, ügyefogyottsága vagy balszerencséje következményeivel („aki szegény/pórul járt, nyilván azt is érdemli, dögöljön meg”). Ennek egyik megnyilvánulási formája például az iskolarendszerben, hogy az iskola nem arra kíváncsi, mit tud a diák, hanem arra, mit nem: és utóbbiért bünteti.

Aztán beszélhetnék az elképesztő szinten művelt kettős mércéről, az elszigetelt esetek alapján tett általánosításokról, megbélyegzésről. Ugyan már, ilyen mindenhol van -mondhatja valaki. Igen, mindenhol van mindenféle ember. Most mégis olyasmiről beszélek, ami véleményem szerint a magyar embert tömegével jellemzi. És ugyanazok, akik akkor általánosítanak, amikor nem kellene, jellemzően nem veszik észre a máshol felbukkanó törvényszerűségeket, ok-okozati összefüggésket.

Ennek egyik megnyilvánulási formája a magyar ember furcsa, hazugsághoz fűződő viszonya. Hogy mi állhat mindennek okánál? Egyrészt – közhelyes vagy sem – az együttérzés, empátia, szolidaritásra, közösségvállalásra való képesség hiánya. A közöny, az emberi méltóság semmibevétele. Másrészt a felsőbbrendűségi tudat, a buta gőg, a mindent-jobban-tudás meggyőződése, ami viszont nem egyszer pont a kisebbségi érzés okozta frusztráltság talaján áll. Pedig a pszichológiában már régóta ismert tény, hogy minden fejlődés alapja a kritikus, önkritikus gondolkodáson alapuló reflexió. Aki /személy, nép, nemzet/ szentül hiszi, hogy különlegesebb mint más és tévedhetetlen, az hogyan tudna jobbá fejlődni? Csak halkan jegyzem meg, hogy ekkor már a nárcisztikus személyiségzavar terepén járunk, ami egyformán érvényes lehet személyre vagy közösségre.

S hogy mindezt miért írtam le? Mert azt gondolom, hogy Magyarországon hosszú távú, tartós változást nem tud hozni önmagában a politikai rezsim változása. Magyarországon a lényegi dolgokban való mentalitás változása tudna csak segíteni. A lényegi dolog pedig nem más, mint maga az emberről alkotott képzet. Hogyan változhat meg a jövő nemzedékeinek mentalitása? Csakis nevelés útján. Addig viszont, amíg otthon a mai 2/3-os többség (vagy kisebbség) neveli saját világnézetének megfelelően a jövő nemzedékét, nincs ok változásban reménykedni.

Ekkor hangsúlyozódik ki az iskola szerepe és ez a mondanivalóm lényege: hogy Magyarországon hosszú távon csak az iskolarendszer gyökeres változása és ezzel együtt az oktató-nevelő munkát végzők szemléletváltása segíthet. Ehhez kellene egyrészt az, amit többen hangoztattak már, a pedagógusképzés megreformálása. És ehhez kellene azon hangok meghallása, amelyek már most azon munkálkodnak, hogy lényegi változás történjen a magyar iskolában. Ezért kellene minél többeknek a hosszú távon gondolkodó, siralmas oktatáspolitika ellen tiltakozó, jobbító szándékú pedagógusok mellé állni, összefogni, szolidárisnak lenni velük (függetlenül attól, ki melyik párt szurkolótáborát erősíti), mert csak az iskolarendszeren át történhetnek érdemi társadalmi változások. Nem máshol, mint az iskolapadban lehet felnevelni azokat a fiatalokat, akikből az ország érdekeiért munkálkodó jövő politikusai lesznek. A jövő azon nemzedéke, aki másként, nemesebben gondolkodik az emberről és ezáltal egy igazságosabb világot alapoz meg. A saját gyerekeit már egy megváltozott szemléletű nemzedék nevelhetné egy jobb, emberibb világra.

Veres Réka

Finnország, Oulu, 2016. november 1

adomany