Arra a „kultúrára” büszke az én hazám, hogy az úri zsiványok büntetlenül ellophatják a legelesettebbek segítésére érkező EU-s milliárdokat?

eszosz

„Életmese – egy képzeletbeli  ESZOSZ károsult monológja” /harmadik rész/

(Előzmények ITT és ITT.)

Mottó: 

„Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.”  /József Attila/

Ott hagytuk abba, hogy lógó orral hazakullogtunk a fővárosból a barátaimmal, dolgunk végezetlenül. Mi kisemberek megismerhettük egy lelketlen, érzéketlen hatalom igazi arcát. Hogy mit tettünk utána? Nem adtuk fel, tovább próbálkoztunk. Írtunk többször tudja annak a lézeres miniszternek, aki hetente osztogatja az okosságot. Hogy mit válaszolt? Ha szokta látni a heti magánszámát, akkor kitalálhatja maga is. Csak ott az újságírókat szórakoztatja, itt viszont  mintegy 3000 család életéről van szó. Nesze semmi, fogd meg jól, lényegében ilyenekkel vigasztalt bennünket.  Mindig hozzátette persze, a kormánynak fontos, hogy helyzetünk mielőbb rendeződjön. Mi ezt nem így érzékeljük, de  hát nem is  Audiból látjuk a világot. Hallotta egyébként, hogy a miniszter úr mennyit autózik el egy évben? Mit gondol, hány éhező gyerek lakhatna jól abból a pénzből?

Próbáltuk a szövetkezet vezetőivel is felvenni a kapcsolatot. Sikertelenül. Kámforrá váltak, valószínűleg a lenyúlt milliókból éppen valahol a hasukat süttették, vagy teniszversenyen élték az uborka fára a mi hátunkon felkapaszkodott milliomosok életét. Hiszen ahogyan kiderült, lényegében egy baráti társaság – jó politikai kapcsolatokkal – foghatott össze, hogy amit lehet, lenyúljanak az EU-s pénzekből. Tudja, kizártnak tartom, hogy ehhez nem volt hátszelük. Egyedül, a 150 pályázó közül – véletlenül – éppen ők nyertek? De miért minket, nyomorban élőket használtak fel, önző  céljaikhoz? Van ezeknek az embereknek  lelkiismeretük?

eszosz-tuntet-1024x768

A botrány kipattanását követően próbáltunk közmunkához, vagy segélyhez jutni az asszonnyal. A hatóság  embere széttárta a kezét, nem tehet semmit, hiszen mi munkaviszonyban állunk. Így két szék között a földre estünk! Munkánk, fizetésünk nem volt, a szövetkezet magunkra hagyott bennünket, a hivatal pedig mosta kezeit. Hiába kérdeztük, akkor mit csináljunk, mindenki csak megvonta a vállát. Gondolja el, több mint egy éve vagyunk hivatalosan  jövedelem nélkül, papírjainkat még mindig nem kaptuk vissza. Miből éljünk? Mi lesz, ha beteg lesz valaki a családból? Még szerencse, hogy találunk alkalmi munkát, nem válogatunk, mindent elvállalunk. Mondja meg, kedves uram, mit tehetnénk? Ön szerint érdekel bárkit, hogy miből tartjuk el a családot, miből veszünk ennivalót?

Tavaly év végén a szövetkezet elindította a végelszámolását. Mi azt gondoltuk, hogy ezzel hozzájuthatunk a bérgarancia alapból az elmaradt járandóságunkhoz. Kiderült, nem eszik olyan forrón a kását, két éve van a felszámolónak az ügyek rendezésére. Az első felszámoló elkezdett velünk levelezni, bonyolult, érthetetlen nyelven. A saját nevünkön kívül nem is értettük igazán mit akar. Így elkezdődött egy újabb, hosszadalmas huzavona. Megtudtuk, az ESZOSZ-nak egy fillérje sincs, az urak szépen kiüresítették a kasszát. Ami mozdítható volt, annak lába kelt a pénzzel együtt. Időközben másik felszámoló vette át a munkát, amit ilyenkor el kell végezni, a kötélhúzás folytatódott. Közben jó páran megkapták a papírjaikat, voltak akik közmunkát is kaptak. De ez is csak ideig, óráig volt segítség.

di_eszosz-2

Még sok mindent el kellene mondanom, de már így is sok idejét vettem igénybe. Arról muszáj beszélnem, hogy közel ezren, igazunkért a munkaügyi bírósághoz fordultunk. A perek még tavaly elkezdődtek, szépen csurdogálnak. A jogerős ítéletek eddig mindig nekünk adtak igazat. Van olyan sorstársam, akinek közel 800 ezer forintot ítélt meg a bíróság. De a többiek esetében is több százezer forintos követelésekről van szó. Sokra megyünk a bíróság ítéleteivel, a szövetkezetnek nincs pénze, kisemmiztek bennünket. A piacon, a boltban hozomra viszont nem adnak semmit.

Idén május végén két társunk eljutott a Parlamentbe, egy, a televízióban sokat szereplő miniszterhelyettes fogadta őket. A fiatalember azt ígérte, személyesen fog eljárni, s mindent  megtesz, hogy a kálváriánk befejeződjön. Azt hittük, a tortúránk végre véget ér, és a tanév kezdetére hozzájutunk a pénzünkhöz, és mindannyian visszakerülhetünk a munkaügyi rendszerbe. Eltelt a nyár, semmi sem történt. A kormányból azóta senki sem válaszolt, pedig több emailt is írtunk az államtitkár úr titkárságára. Mintha nem is léteznénk.

Itt állunk befürödve. Több mint egy év nem volt elég arra, hogy a kormány felelősei a bérgarancia alapból kifizessék azt, ami jár nekünk. Jogszabályra, meg fűre, fára hivatkoznak. Valahol hallottam, az emberminisztérium egyik kereszténydemokrata vezetője szerint, a minisztérium gyorsan és szerinte hatékonyan járt el a károsultak érdekében. Hogy nem szakad rá az irodája plafonja! Ha erre képesek „gyorsan”, akkor milyenek, ha lassúak? Nem szégyell több mint egy év lázas semmittevés után ilyet állítani? Jöjjön el – legyen férfi – egyszer  a több ezer károsulthoz, akkor saját fülével is hallhatná, hogy mi is a szomorú valóság. De ehhez gyávák az urak.

Tudja, megtanultam, csak magunkra számíthatunk. Mindent megteszek, hogy eltartsam a családom, hisz számomra ők a legfontosabbak. Ebből a mai, úrinak mondott  világból kiveszett a tisztesség, a becsület, aki jobban tapos, csak az érvényesül. A mi sorsunk hidegen hagy mindenkit. Legyintenek egyet, a romák már megint követelőznek. Milyen ország az kérem, ahol a szegénybe bármikor belerúghatnak a hatalmasságok? Mondja, arra a  „kultúrára”  büszke az én hazám, hogy az úri zsiványok büntetlenül ellophatják a legelesettebbek segítésére érkező EU-s milliárdokat? Miért nem abban segítenek az illetékesek , hogy mi romák  is dolgozhassunk, és tisztességes munkából, emberhez méltó módon tudjunk élni? Tényleg úgy gondolják a hatalmon levők, hogy „akiknek semmije sincs, azok  annyit is érnek”?

Szerző: Budácsik Lajos

eszosz2

adomany