És akkor mától én vagyok a miniszterelnök

Kép: geralt Kép: geralt

Elhatároztam, hogy én nem fogok a tegnap tetőzött diliházi rohamról írni. Az elhatározást tett követte és most mégis arról írok. Lényegében teljes győzelmet arattam magam felett, mert igaz ugyan, hogy tök mást csinálok, mint amit akartam, de mivel jelenleg azt akarom, amit csinálok, így lényegében győztem. Négyharmados győzelem.

Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne röhögjek a bérből és fizetésből független médiákokon és ha már én remekül szórakozom, miért tagadnám ezt meg mástól? Hát nem? De!

G. Fodor Gábor, aki nekem régóta példaképem az újságírói etikában (pont annyira vagyok újságíró, mint ő), feltétlenül fontos számomra az ő véleménye. Most – tekintettel a soha nem látott sikerre és a Fidesz mindenkit térdre kényszerítő győzelmére – sikerült a szokásos egy szavas cikk helyett egy hosszabb lélegzetű opusszal felkapaszkodni a Parnasszusra, vagy ahová, oda.

G. Fodor lényegében annyiban maradt önmagával, hogy kettő front van Magyarországon. Az egyikben 2 százaléknyi ellenség, akik a magyar nép ellenében szavaztak. Ebbe a 2 százalékba tartozik a Jobbik az összes szavazójával, valamint a komplett ellenzék, a baloldali pártok és feltehetőleg azok az idióta betűfaragók is, akik a kényelmes és kifizetődő seggnyalás helyett a bizonytalan megélhetést nyújtó, ám nem kimondottan veszélytelen agy-gerinc vonalon haladnak.

Bár név szerint engem nem említett korunk nagy mesemondója, de miután legalább annyira lelki nyomoréknak tartom őt, mint amennyire a komplett kormányt (és akkor az ellenzéki parlamenti pártokról nagyvonalúan nem emlékeztem meg), önként beállok a 2 százalékba.

Tovább haladva a fideszes matematika ingoványos talaján oda lyukadt ki korunk nagy gondolkodója, hogy ő meg a maradék 98 százalék lehet. Gondolom, kizárásos alapon. De az is lehet, hogy előtte konzultált Matolcsyval, aki köztudottan unortodoxul tekint a világba bele.

Itt most szó szerint idézek, mert klasszikusokat úgy illik:

Ha történelmi időtávlatban nézzük a változást, mindez azt is jelenti, egymillióval nőtt az Orbánt támogatók tábora 2014-hez képest.

És tudja és tudja és tudja! Semmivel sem függ össze, de most olvastam egy jópofa viccet és leírom, mielőtt elfelejteném:

Buszmegálló, két pasas. Az egyik odafordul a másikhoz: Elnézést, uram! Ön fideszes? Mire a másik: Á, nem. Csak elbambultam.

Tehát történelmi távlatban az a pálya, hogy G. Fodor Gábor 98 százalékos többséget alkot, szemben az ötmilliós 2 százalékkal, valamint aki a vasárnapi népszavazáson a nem-re voksolt, az konkrétan és név szerint Orbán Viktorra szavazott. Értjük? Értjük.

Az jutott eszembe, hogy én is kiírok egy népszavazást. Miután nekem nem áll rendelkezésemre 17 milliárd forintnyi közpénz, csak itt, a szerkesztőségben ejtem meg a dolgot, mert az ingyen van. Ha a három munkatársam rám szavaz – természetesen miniszterelnöknek jelöltetem magam – akkor megnyertem a választást, ami ugyan népszavazásnak indult, de menet közben módosítottam. A három szavazat pontosan 300 százalékkal több, mint tavaly volt, amikor meg egyáltalán nem jelöltettem magam.

Ebből következik, hogy Orbán Viktor és G. Fodor Gábor 98 százaléka a fasorban sincs az én 300 százalékomhoz képest, tehát én vagyok a miniszterelnök. Melyik kasszához álljak?

Nem mondom, hogy viccet félretéve, mert miért kellene félretenni, de azért elég beteg dolog az, ami most folyik. Okosnál szervilisebb alakok – az örök kedvencem Kósa Lajos, aki olyan elszántan akar gondolkodni – lapátolja a hülyeségeket hűvös halomba.

A kedvencem – szorosan G. Fodor eszmemenése után – az, hogy aki nem szavazott, az nemmel szavazott, aki érvénytelenül szavazott, az is nemmel szavazott. Szerintem már csak hozzá kellene csapni azt, hogy aki igennel szavazott, az is nemmel szavazott és máris meglenne a 123 százalékos többség. Ami még mindig sehol nincs az én 300 százalékos többségemhez képest, tehát nincs más megoldás, mint az a szikár tény, hogy én vagyok a miniszterelnök.

Éljek!adomany