NEHAZUGGY

Szijjártó Péter és az év mondata: „Magyarország nem szokott másokat bírálni, megadja a tiszteletet másoknak és más országoknak”

Forgács Erzsébet | 2016. Szeptember 28, Szerda | 7:52

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szijjártó Péter, minden idők legjobban focizó külügyminisztere eltrappolt Washingtonba és előadott. Na, nem a kormánytagok és rokonságuk által elsíbolt pénzt, még csak nem is arról tartott előadást, hogy vesz valaki 30 éves korában három – darabonként is százmilliós értékű – ingatlant, miközben egész addigi életében közpénzből fizetett politikus (nálunk így nevezik azokat, akik érdemi munka nélkül jó fizetést kapnak és teljesen mentesülnek mindenfajta felelősség alól) volt, tehát a töredékét sem kereshette meg annak, amit elkölt.

Nem is arról mesélt Szijjártó Péter, hogy ha neki nem telhetett ilyen ingatlanokra, akkor a szülőknek miből is futotta soktíz millió forinttal támogatni a felnőni képtelen fiacskájuk luxus iránti igényét. A Magyar Kereskedőház bizniszről sem esett szó, Szijjártó nem a raklapnyi meggy- és kukoricakonzervet akarta eladni Washingtonban, hanem melldöngetési célból tántorgott oda. A nagyobbik baj az, hogy vissza is tántorog minden alkalommal.

Az MTI egészen szívbemarkoló, majdnem irodalmi igényű beszámolóval kedveskedett a jeles alkalom örömére. Így kezdődik a beszámoló:

„ Az exkluzív washingtoni Nemzeti Sajtóklubban – ahol csakis újságírók és közéleti személyiségek lehetnek tagok – telt ház várta a repülőtérről egyenesen oda érkező Szijjártó Pétert. A rendezvényt a klub egyik elegáns éttermében tartották, magyar borvacsorával egybekötve, s ez volt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának tiszteletére rendezett washingtoni megemlékezéssorozat nyitórendezvénye.
Ünnepi szónoklatában a magyar diplomácia vezetője hangsúlyozta: büszke nemzet nevében szól, olyan nemzetében, amely büszke a kultúrájára, a több mint ezeréves történelmére és kereszténységére ”.

A hideg borsófőzelék szánkázott a hátamon a sorok olvastán. Exkluzív, meg minden. Meg is néztem mindjárt. Gyakorlatilag az lép be, aki akar. Csak szabadúszó újságíróból 116 van, akik annyira szabadúszók, hogy csak Facebook hivatkozásuk van. Maga a klub pedig szolgáltatásként kínálja konferenciák rendezését, teljeskörű kiszolgálással. Esküvőszervezést is vállalnak amúgy. Itt a honlapjuk, ha valaki szeretne termet foglalni.

Hogy így túljutottunk a romantikus kezdeteken, nézzük a dolgok velejét. Szijjártó Péter büszke a kultúrájára, a több mint ezeréves történelmére és kereszténységére. Gratulálok neki hozzá. Habár a sánta kutya nem kérdezte, de én például – a teljességet nem is súroló – műveltségemre, a szociális érzékenységemre, empátiámra, őszinteségemre, becsületességemre előbb lennék büszke (de nem vagyok, mert nem érzem szükségét, sem okát) mint régvolt őseim tetteire, vagy egy vallásra, amihez semmi közöm nincsen.

Ha viszont magyar kormány, netán kormánytag lennék, akkor az ország érdekében – öncél nélkül – végzett munkámra, a fejlődő gazdaságra, az erős civil közösségekre, a mindenek felett álló demokráciára, az általános jólétre, a maga színvonalú oktatásra, a szociális biztonságra, a sajtószabadságra, a társadalmi szolidaritás erősödésére, a kormány és a társadalom közötti párbeszédre lennék büszke, nem pedig 1000 évvel ezelőtti eseményekre.

De még csak nem is 1956-ra lennék büszke és garantáltan nem sopánkodnám el, hogy a rohadék külföld már megint cserbenhagyott.

Szólt arról is, hogy 1956-ban ugyan ígértek segítséget külső hatalmak, de ez a segítség nem érkezett meg.

Szörnyű, csak hát 2016-ot írunk és értem, hogy ez a szónoklat 1956 hatvanadik évfordulóján hangzott el, de akkor is le kellene már mászni az áldozati konyhaasztalról akár Trianon, akár ’56 kapcsán.

Szijjártó ügyes rendőrkanyarral rá is tért azon nyomban a migránsokra (ezt miért kellett, Petike?).

Mi olyannak szeretjük a hazánkat, amilyen, mint ahogyan az amerikaiak is úgy szeretik a hazájukat, amilyen. S mi soha nem engedjük meg senkinek sem, hogy ezt a hazát megváltoztassa.

Speciel én is szeretem a hazámat, de például titeket – ide nyugodtan számolja bele magát minden kormánytag – nagyon nem szeretlek. Mert lopósok vagytok, hazugok, önzők, embertelenek és ostobák.

Bár az MTI nem így fogalmaz, de meggyőződésem, hogy Szijjártó Péter végtelenül exluzív előadása röhögésbe fulladt a végén. Ugyanis ezt bírta mondani a mindenkinek, minden alkalommal beugató, mindenkit sértegető, ám rendkívül érzékeny lelkű külügyminiszter:

Magyarország nem szokott másokat bírálni, megadja a tiszteletet másoknak és más országoknak, ugyanakkor el is várja a tiszteletet.

Remélhetőleg Szijjártó és népes hallgatósága (az MTI sajnálatosan hallgat a résztvevők számáról, a Sajtóklub honlapján pedig még csak említést sem találtam a rendezvényről) eldalolták az 50 millió forintért összebarkácsolt halszagú forradalmi emléknótát. adomany

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!