Olvasói levél – Majd visszajövök. Most csomagolok

Kép: 809499 Kép: 809499

Írták a mai post-jukban, hogy külföldön élő magyarok Magyarországról alkotott véleményére lennének kíváncsiak. Bár én már nem élek külföldön (2 évet éltem Törökországban… ami lássuk be nem a demokrácia mintaországa, de talán pont ezért látom, hogy hova tartunk, milyen irányban haladunk) vettem a bátorságot, és leírtam a post kapcsán a gondolataim.

Nem élek külföldön. Még nem. De már elővettem az angol könyvem. Eddig vártam. Vagy csak bíztam. Valamiben. Hogy majd jobb lesz. Majd más lesz. De nem, nem lesz. A lelkem mélyén tudom, már elfogadtam, beletörődtem. Úgyhogy elővettem az angol könyvem. Már ismét elég jól mennek az igeidők. Készülök. A bőrönd már megvan. A diploma fordíttatva. Készülök, mert kell. Mert itt maradni nekem, nekünk egyre veszélyesebb. A férjem nem magyar. A férjem idegen. Sőt, még idegenebb. Muszlim. Tehát nekünk lassan mennünk kell. Amíg nem késő. De talán már most is késő.

Nagy örömmel jött ő ide. Tele tervekkel, álmokkal. Azt hitte, hogy őt is úgy fogják majd fogadni itt, mint ahogy engem fogadtak ott. De csalódnia kellett. Sokszor. Minden nap. Tanult, intelligens, diplomás. Akar dolgozni, akar beilleszkedni, de a magyarok nem hagyják. Kirekesztik. Nem kap munkát. Nem barátkoznak vele. Pedig nem látszik rajta, hogy ő „más”, csupán csak annyi látszik, hogy külföldi. És mégis. Egyre elkeseredettebb, egyre frusztráltabb. Nem érti mit tett rosszul, hisz semmi rosszat nem tett. Mit kellene másképp csinálnia. Pedig nem neki kellene változni, hanem az országnak. De nem változik. Vagyis nem abba az irányba, hogy elfogadó, befogadó legyen. Kirekeszt. Mindenkit, aki kicsit is más. Próbáltam tartani benne a lelket, de már én is egyre fáradtabb vagyok. Nem akarok tovább magyarázkodni, nem akarom védeni a védhetetlent. Elég volt. Ebből az egészből, ami itt van. A „dögöljön meg a másik oldal”-ból. A minket ostromló vad hordák kényszerképzetéből. A nőket erőszakoló muszlim ösztönlények lebegtetéséből. (Tényleg, volt Magyarországon akár csak egy eset is? Szerintem nem nagyon. Mert ha lett volna, azzal még most is tele lenne a „sajtó”.) Elegem van abból, hogy az állampárt kiskorúsít, és kiveszi a döntést-, a számonkérés lehetőségét a kezemből. Elegem van abból, hogy ellopják a jövőt, és jobbágysorba taszítanak. Mielőtt bevezetik a röghöz kötöttséget, elmegyek. Talán majd egyszer visszajövök, ha már más lesz.

Ha nem fordulnak el tőlem az ismerőseim, mikor megtudják, hogy muszlimhoz mentem hozzá. Amikor már nem kérdezik meg, hogy ver-e a férjem, és beszélhetek-e a jelenlétében, ülhetek-e egy asztalhoz vele. Hogy félek-e attól, hogy majd hozza a második-harmadik-negyedik feleséget. Ha majd az emberek megismerik a mást, annak valós tartalmát, és úgy ítélkeznek, úgy formálnak véleményt.

Majd visszajövök, ha az ismerősöm, nem fog nekem migránsozni, muszlimozni. Nekem, akinek a férje egy betelepült muszlim. És mikor felhívom erre a figyelmét, akkor csak annyit tud mondani, hogy de hisz az én férjem más. Kérdem én, miért más az én férjem, mint az, aki a kerítés túloldalán áll? Talán csak annyiban más, hogy ő nem menekült, nem futott, nem onnan jött, hanem egy másik muszlim országból. Vagy csak azért más, mert őt valamelyest már ismerik? Talán nem az lenne akkor a megoldás, hogy próbáljuk megismerni egymást?

Majd visszajövök, amikor az összes muszlim terroristázók végleg elhallgatnak. Pontosan úgy, ahogy akkor hallgatnak egy percre, mikor megkérdezem tőlük, hogy ha az összes muszlim terrorista, akkor miért robbantgatnak és ölnek például a muszlim Törökországban is? Nem tudnak rá válaszolni. Mert erre a kérdésre nincs sablon válasz a kék plakátokon.

Majd visszajövök, ha egy cégnél a vezetői megbeszélésen az „igazi vezetők” (értsd férfiak) nem fognak kedves kis mosollyal jutalmazni a kollégák munkájára tett csípős megjegyzésem miatt, mondván, hogy ma biztos azok a nehéz napjaim vannak, kicsit hisztisebb vagyok, majd megnyugszom, és tologassam csak tovább a papírokat.

Majd visszajövök, ha egy nő nem „aranyos kislány” lesz, ha letérdel a főnökúr előtt, és nem egy „hülye picsa” (ja és munkanélküli) ha elhajtja a picsába.

Ha majd az üzemi étkezdében sort állva a férfi kollégák nem fognak hangosan röhögni a nőkön. Azon viccelődve, hogy XY-né azért olyan morcos mert, egy b@szatlan picsa, és hát ugyan ki is b@szná meg azt a bajuszos-banyát. Mondják ezt a pocakos-potrohos kopasz-korpás izzadságszagú fííírfiak. Mert most még nekik lehet ilyent. Majd ha nem lehet, majd akkor visszajövök.

Ha majd nem kezelnek „selejtesnek”, mert nem szültem legalább ötször, abból kétszer ikreket. Ha majd elfogadják a döntésem, sőt, ha majd nem is lesz kérdés, hogy miért döntöttem így vagy úgy.

Majd visszajövök, ha majd szekuláris államunk lesz. Ha majd az állam nem avatkozik bele a vallásba, és ha az „államvallás” az állampolgárok életébe. Ha majd az állam nem részesíti sem előnyben, sem hátrányban a vallásokat, hanem egyformán lesz@rja őket, és azokat is, akik ezt vagy azt követik, vagy nem követik. Ha majd nem akarnak a vallás köpönyege alatt, az érzelmekre, pontosabban a félelmekre hatva manipulálni. Ha majd nem rekesztenek ki azért, mert én nem ülök minden vasárnap a misén. Ha majd csak az veszi a szájára Isten nevét, aki nem hiába teszi azt.

Majd visszajövök, ha egy jónak mondott fizetésből hónap végéig ki lehet jönni. Nem tudom elképzelni, hogy aki minimálbérből, vagy annál kevesebből kényszerül megélni, hogy teszi. Hogy nevel gyereket. Hogy vesz neki kiscipőt, tanszert? Hogy vesz neki gyógyszert? Nekem nem menne. Közgazdászként nem értem hogyan csinálják. Varázslók. Pedig arra halad a világ, hogy ha maradok, akkor előbb, vagy utóbb meg kell majd tanulnom nekem is ezt az életre-halálra szóló hónap elejétől hónap végéig tartó kötéltáncot.

Majd visszajövök, ha a kórházakban lesz kötszer, meg wc deszka. A zuhanyzókban zuhanyrózsa. Ha majd nem nekem kell megvennem azt a gyógyszert, amit a TB finanszírozott műtétemen az altatás alatt az infúzióban adtak nekem. Ha majd nem kell várni hónapokat egy-egy műtétre.

Majd visszajövök, ha az iskolákban a mai kor elvárásainak megfelelő oktatás lesz. És nem elbutítás, agymosás. Ha majd nem kell kötelezően hittant tanulni. Mert ugyan nem kötelező, de ha a te gyereked nem jár oda, akkor már kap is skarlát-betűt. Ha majd teljesen természetes lesz a nyelvoktatás, az informatika, a programozás alapjai a tantervben. Ha majd az egyetemek beavató szertartásain nem nőket erőszakolnak, nem szexuálisan zaklatnak, megaláznak, és úgy általánosságban szexizmus nem lesz „jó poén”.

Majd visszajövök, ha a felelősöket felelősségre vonják. Ha a politikusok nem lopják ki a gyerekek és öregek szájából a napi kenyeret. Ha mindenkit, aki valaha is a politika közelében megfordult megkérdeznek, egyesével, hogy kicsi lelkem hát neked meg mibű lett ilyen lábon forgó kacsa-várad? És azt a választ nem fogadjuk majd el, hogy a cégemé, ami nem is az enyém, és ez különben is a kétéves fiamé, aki a nagyszüleitől kapta, mert én szegény vagyok.

Bár ha jobban belegondolok, az ellopott időt, a lehetőségeket, azt a gazdasági potenciált, amit a sok térkőből és stadion-betonból meg lehetett volna valósítani, semmilyen elszámoltatás nem fogja visszaadni. Talán csak az önbecsülésünket.

Ha majd az lesz a követendő példa, aki gondolkodik, aki egyenes és korrekt. És nem kap még teret sem az, aki uszít, gyűlöletre nevel. És nem azért, mert ne lenne szólásszabadság, hanem mert majd a társadalom zsigerből löki ki magából a beteg gondolatokkal fertőzőket.

Majd visszajövök. De most csomagolok. Inkább leszek egy élhető ország másodrangú lakosa, gazdasági bevándorlója, mint itt egy velejéig korrupt és romlott rezsim bólogató jancsija.

Ui: Ma kaptam egy választ az egyik elküldött állás pályázatomra. Beválogattak az első körbe. Kérem szorítsanak, hogy összejöjjön az állás.

Üdvözlettel:

H. Lívia