Nem, pajtás! Én nem választottam sem Orbánt, sem a bűnbandáját

Fotó:MTI, Bruzák Noémi Fotó:MTI, Bruzák Noémi

Egy személyes vallomással kezdem, aztán azzal is folytatom. Ez a cikk az elejétől a végéig személyes vallomás. Végtelenül rühellek néhány – bátran sablonosnak nevezhető – hozzászólás- és hozzászóló típust. Miután jellemzően politikai témájú cikkeket írok és nem éppen a lelkem csipkéivel törölgetem a kormány csillogó orrát, nyilván sokak számára kellemetlen, az ő érzéseiket sértő dolgokat írok le. Az irodalmi stílus olyankor nagy ívben elkerül, mivel nem a szép lelkek társasága irodalmi rovatába szánom ezeket az írásokat, de nem is a Dörmögő Dömötör aktuális számába, az ifjú lelkek épülésére.

Felnőtt embereknek írok. Nem tolom senki arcába a véleményemet, nem szórom helikopterről. Aki olvassa, az azért teszi, mert olvasni akarja. Ennyit erről. Ami egészen biztosan kiveri nálam a biztosítékot: jaj, miért kell ilyen rondán írni és a stílus maga az ember (ezért ölni tudok, annyira gagyi) – jellegű nyekergések mellett az, amikor a kormányt kritizáló cikk alá odafossa a nagyérdemű: ti választottátok őket!

Nem, pajtás! Én nem választottam sem Orbánt, sem a bűnbandáját. Soha a büdös életben. Pedig szavaztam, egyetlen esetben sem mondtam azt, hogy nem az én ügyem. Az én ügyem. Amikor végül megnyerte a Fidesz a választást, tudomásul vettem a többségi akaratot. Nem óbégattam. Tettem a dolgomat és igen, szurkoltam a kormánynak, hogy jól dolgozzanak és nekem kelljen azt mondanom: tévedtem velük kapcsolatban. Volt idejük bizonyítani. Elég baj az, hogy a legrosszabb félelmeimet messze túlhaladó módon az alkalmatlanságukat, gerinctelenségüket, pofátlanságukat, mohóságukat, az országban élők kifosztásában és leszarásában való élenjárásukat tudták bizonyítani az elmúlt években.

Miután én is itt élek, ez az ország a hazám és ameddig lehet, ez így is marad, okom is és jogom is van tiltakozni. Meg is teszem. Nem, nem én választottam ezeket és régen túl vagyok azon, hogy lehajtott fejjel elfogadjam egy kisebbség terrorját. A kormányt nem a társadalom többsége támogatja, a kormánytöbbséghez szükségük volt gennyes manipulációk sorára, a választási törvények és a választói körzetek átírására, a médiabefolyás eszközeire, a közös kassza fosztogatására.

Igen, a faszom van teli Orbán és társai pofátlanságával, görény megnyilvánulásaival, a mindent nemzeti lópokróccal álcázó mocskos manipulációikkal. Az én jelenemet, a gyerekeim jövőjét rabolják szét, rombolják földig minden kibaszott nap. Nem én választottam ezeket. Aki igen, akinek tetszik, amit művelnek, az tapicskoljon a boldogságban, de ne engem akarjon meggyőzni arról, hogy így a jó és én vagyok az idióta.

Azt se kérje rajtam számon senki, hogy amennyiben nem tetszik a rendszer, miért nem teszek ellene. Teszek, minden rohadt napon teszek ellene. De nem én vagyok – és ha már itt tartunk, nem is a Kolozsvári Szalonna és Hir-Telen Beszólunk – a forradalmi brigád, nem vagyok párt, sem politikus. Más a feladatom. És az nem úgy van, hogy amennyiben nem rohamozom meg egy kivont kutyaszarral a parlamentet, akkor csönd legyen, akkor nem is akarok változást, mert semmit nem teszek érte. De, bazd meg. Teszek. Többet, mint a jajistenem, de hát ez van, mi semmit nem tehetünk és a nem a mi dolgunk mantrát morzsolgatók széles tábora.

Olyan menjen politikusnak, aki alkalmas erre. Olyan alapítson pártot, aki képes elvégezni a rábízott feladatot. Az nem én vagyok. Én az vagyok, akinek elege van ebből a rablóbandából, az vagyok, aki naponta tossza fel az agyát azon, hogy már megint loptak, megint elvették a pénzt onnan, ahová nagyon kellene, megint a pofámba hazudtak, megint sunyi módon uszítanak, megint az én káromra, az én hátamon akarnak magasabbra kapaszkodni az uborkafán ezek a törtető senkiháziak. Én az vagyok, aki kimondja a vélemyényét, aki beleordítja az arcokba azt, hogy mit gondol erről a maffiaállamról. El is mehetnék innen a picsába. Foghatnám a cuccom és szarhatnék erre az egészre. Ugathatnám én is, hogy hát ti választottátok, ha nem tetszik, változtassatok rajta. Előadhatnám a független elmélkedőt az elefántcsont-toronyban, aki távlatosan szemléli az eseményeket és kurvára vigyáz, nehogy sár fröccsenjen a hófehér hálóingére. Mindezt megtehetném, de nem teszem. Ordítok, mert így döntöttem. Ordítok magamért, a gyermekekért, az idősekért, a rokkantakért és minden megnyomorítottért aki nem képes már ordítani sem.

Elmondom és el fogom mondani, hogy szar, szennyes a kormány és annak minden egyes tagja. Nem magánemberként, mert úgy nem ismerem egyiküket sem és nem is érdekelnek. Politikusként szemétre valók. És nem hosszas, megfontolt és dögunalom okoskodásokban fogom ezt elmondani, mert erejét veszti és senkit sem érdekel. Úgy mondom, ahogy bármelyik dühös olvasó is mondaná, ha lennének hozzá eszközei. És igen, van értelme, van ereje. Nem fogjuk ugyan sem egyenként, sem tömegesen megostromolni a parlamentet, de tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások is így gondolják, sokan így gondolják. Megszűnik az elégedetlenek sziget-jellege és amikor ez fontos lesz, akkor tudni fogjuk, hogy sokan vagyunk és dolgunk van. Közösen. A szavaknak ereje van, súlya és fontossága van. Hozzájárulnak ahhoz, hogy változtatni lehessen és mindenki oda kerüljön ebben az elcseszett össz-népi puzzle-ban, ahol a helye van. Ha ez bekövetkezik, előveszem a szép szavaimat és mesélek gyönyörű dolgokról. De addig is: a picsába Orbánékkal!adomány