Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ha ezeket megoldottuk, akkor beszélhetünk a halászléről is

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A vasárnap és a pocsék idő ellenére pezseg az élet az országban. Ha nem pezseg, akkor pezsgetjük. Mára két témát néztem ki magamnak, de miután egyáltalán nem érdekel Tereskova művésznő véleménye a Ligetről és az ott elhelyezkedő kutyaszarral ápolt kapcsolata sem hoz lázba (bár nyilván bele fogok futni néhányszor az interjúba, mivel a a tehetséges hölgy dícséri a Liget-projektet), marad nekem Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter és a nemzeti értéktárba került tiszai halászlé.

Előrebocsátom: elfogult vagyok a halászlével. Mégpedig nem pozitív értelemben, ugyanis utálom. Kevés étel van, amit nem vagyok hajlandó megenni, ezek egyike pont a halászlé. Oka is van a nem-rajongásnak. Egyszer sikerült megfordulnom egy olyan csárdában, ahol éppen hal-napokat tartottak valamiért. Ez azzal járt, hogy már az ajtón való belépéskor homlokon rúgott egy olyan tömény halszag, amire akár rá is lehetett volna könyökölni. Ugyanis a híresnél nevesebb szakácsok (ezt ott és akkor tudtam meg, mármint a hírest és a nevest is) az étterem-rész egy elkülönített, de azonos légtérben lévő részén felálított bográcsokban rotyogtatták a halászlét, amit én addig sem szerettem.

Tehát leültünk ebben a penetráns illatban – nem nyitunk ablakot, mert hideg van kint, mondta kenetteljesen a pincér – és rendeltünk. Mit ad isten: halászlét.

Zárójel: nem önszántamból mentem halászlét enni, amikor alapvetően sem szerettem, hanem egy üzleti tárgyalás lezárásaként olyan program volt, amiből nem lehetett kibújnom. Nem az a típus vagyok, aki büszke arra, hogy egy szelet kenyér megvajazása nála már főzésnek minősül. Sütök, főzök, lekvárt, savanyúságot teszek el télire. Zárójel bezárva.

Tehát jött nekünk a halászlé. Nagyobbacska bográcsban. Mellé hoztak haltepertőt, külön tányéron halhúst és egy csomó mindenfélét, amiről azt sem tudtam, micsoda. Mint a társaság egyik hölgy tagját – a kettőből – kiemelt figyelem övezte a működésemet az asztalnál. Körülöttünk minden hely foglalt volt, derékig leizzadt, vörös fejű pasasok nyelték az erőspaprikával gazdagon megküldött halászlét. Kérdeztem is asztaltársaimat, hogy mi a jó abban, amitől taknya-nyála folyik valakinek, de nem tudtak válaszolni.

Vissza a halászléhez. Szedjek. Jó. Szedtem egy kis levet. Gondoltam, ha elég sok kenyeret eszem hozzá, csak nem hányom szemközt az asztaltársaságot. Nem addig a’! – kurjantott az egyik kedves étkezőtársam és púposan megpakolta a tányéromat a külön felszolgált ki-tudja-mikkel. A halhúst felismertem, az ikrát is. Udvariasan bekanalaztam pár falatot és óvatlanul rákérdeztem: mi az a cucc a kis tányérban, amiből szintén bőven kaptam. Haltej – jött a válasz. De a hal nem emlős. Szerintem zöld lehetett kicsit az arcom a felismerés pillanatában, mert mindenki igen jól szórakozott. Engem kivéve.

Még közel 200 kilométert kellett vezetnem hazáig. Nulla foknál több nem volt, de csutkáig letekert ablakkal mentem és még így is gyakran meg kellett állnom. A halszag még ma is kísért rémálmaimban.

Ezt persze el is intézhettem volna annyival, hogy én nem szeretem a halászlét. De abban mi lett volna a pláne? Amennyiben történetesen szeretném, akkor is csak vigyorogni tudnék azon a remek híren, ami szemen ütött:

Fazekas Sándor elmondta: a tiszai halászlé egyedülálló, védendő érték, amely a magyar életérzés, identitás része. Hozzátette: bízik abban, hogy a tiszai halászlé hamarosan a hungarikumok sorába is emelkedhet és még inkább gyarapítja azon ételek sorát, amelyek sok érdeklődőt, turistát vonzanak a Tisza-tóhoz és környékére.

MTI

Hát igen, ezen a vonalon is erősen kilógok a magyar életérzésből. Meg az identitásból is. Nekem a halászlé, az halászlé. Attól függetlenül, hogy szeretem, vagy nem szeretem. Ha módomban állna megkérdezni Fazekas Sándort bármiről, engem az érdekelne, hogy miért nem lehet a nemzeti értéktárba betuszkolni például a magyar parasztot? Aki meteorológus, növénytermesztő, állattenyésztő és ki tudja, mi minden egy személyben. Aztán beraknám még a gyerekeket, akik okosak, kedvesek és többet érdemelnének, mint ami rájuk vár. Az időseket, akik a felhalmozott tudást, tapasztalatot és bölcsességet nem tudják kinek továbbadni, mert egyedül maradnak a reumájukkal, a rémületükkel az idegen világtól és esetleg a demenciájukkal. Mert nincs már rájuk szükség. És mert nincs pénze arra a társadalomnak, hogy méltó módon gondoskodjon azokról, akiknek senkijük nincs már. Ha ezeket megoldottuk, akkor beszélhetünk a halászléről is.adomány

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.