Valami, valahol nagyon elromlott

Fotó: fantareis Fotó: fantareis

Mi a demagógia? Ki a demagóg?

Komolyan el kellett gondolkodnom ezen. Demagóg az, aki elmondja, leírja azt, ami szíven üti? Talán nem. A demagógia sok hazug elemet tartalmazó, érzelmekre hatni akaró megnyilatkozás. Hazug elemekről itt (sajnos) szó sincs.

Vidéki kisváros, bevásárlóközpont parkolója. Estébe hajló délután,hideg szél, eső. Emberek tolják a bevásárlókocsit az autóikhoz. Én is. Nem sok mindent vettem, de egyszerűbb így, mint kézben cipelni. Általában nem veszem jó néven, ha jön az aktuális tarháló a kocsiért, most viszont nem bánnám. Nincs kedvem a csípős szélben a távoli tárolóhoz talicskázni a roggyant kerekű alkalmatosságot. Persze egy kocsira (százasra) ácsingózó alakot sem látok. Nekik is hideg van, nyilván.

Alig fejezem be a pakolászást, mégis felbukkan egy középkorú férfi.

Udvariasan köszön. Kérdi, vihetné-e a kocsit? Megörülök neki, mégsem nekem kell ronggyá áznom. Mutatom, vigye csak.

Megköszöni, majd elmenőben közli még, estére talán meglesz a szög. Nem értem, ezért rákérdezek.

A múltkori szélvihar megbontotta a sátrát- tudom meg. Szögre van szükség, hogy rögzíteni tudja az elszabadult fóliát, rongyot, kartonpapírt. Amiből az otthona össze van barkácsolva.

A férfi nem részeg. Nem viseli az arcán az évekig tartó alkoholizmus nyomait. Márpedig én úgy gondoltam régebben, az a hajléktalan, aki elitta az eszét, az otthonát, a családját. Talán úgy is volt, de ma már változott ez is. Ez az ember nem pálinkát kér. Nem olcsó bort akar venni az összegyűjtött pénzből. Szöget akar. 10 deka szög. Ennyi kell, hogy ne essen be az eső az otthonába. Vagy legalább ne annyi eső essen be.

Hajléktalanok voltak, vannak, lesznek. Ezen változtatni én sem tudok, nyilván más sem. Nem a mostani, nem az előző és nem a következő kormány hibája. Önmagában nem. A szociális biztonság mértéke függ persze egy ország gazdasági lehetőségeitől. Ahogyan függ a társadalmi szolidaritástól is. Márpedig nálunk -minden nehézség, minden baj ellenére- van, létezik társadalmi szolidaritás. Amikor nagy baj van, árvíz, vörösiszap-katasztrófa, földrengés, megmozdul az ország. Mindig. Ha éhező gyerekeknek, nincstelen családoknak gyűjtenek, megtelnek a dobozok. Mikulásgyár. Segélyakciók. Pénz és ételadományok.

Karácsony közeledtével a bevásárlóközpontokban mindig vannak adományra váró önkéntesek. Soha nem hiába várnak. Telik a kocsijuk. Ki egy kiló cukrot, ki konzervet, mosószert tesz az otthonra szánt holmiból a közösbe. Mert közös a felelősség és ezt tudjuk. Érezzük.

Mégis…egy marék szög. Ennyi kell most ahhoz, hogy legyen holnap egy embernek. Szállóra nem gondolt? – kérdem. Volt már ott régebben. Mindenét ellopták, a papírjait is. Többé nem megy. Amúgy is, a legközelebbi szálló a fővárosban van. Nem telik buszra, örül, ha van mit enni. Itt, a kisvárosban nincs ilyen lehetőség. Szociális munkások sincsenek, akik gyógyszerrel, takaróval, élelemmel segítenének.

Valóban. Budapesten úgy, ahogy lehet, segítenek. Talán a nagyobb városokban is. De a távoli, kisebb településeken erre nincs pénz, hely, ember.

Télen láttam a közösségi oldalakon a segélyszervezetek felhívását. Aki rossz állapotú, kihűlt embert lát, hívja a megadott számot. Alatta egy hozzászólás: Rendben, megtesszük, amit lehet. De aztán mi lesz velük?

Megragadott ez a két mondat. Mert számomra azt jelentette, nem csak a lelkiismeretét akarja valaki megnyugtatni, hogy lám, hívta a számot, aztán egy perc múlva el is felejti a dolgot. Mi lesz később? – kérdezte.

Tényleg. Mi lesz velük aztán? Mit lehetne tenni, túl az eseti segítségen? Biztosan van köztük, akin nem lehet segíteni. Nem akarja. Jó így neki. De van, aki szabadulna, tenne önmagáért. Aki nem akar így élni. Számára létezik megoldás? Ha sikerülne szállást találni, jutna neki munka? Vissza tudna találni a társadalomba? Lenne számára hely? Van valahol valaki, aki dolgozik a megoldáson?

Ma már nem csak olyan hajléktalan létezik, akinek nincs tető a feje felett. Valahogy szerintem hajléktalan az is, aki az otthonában hal éhen, hűl ki, mert nincs pénz ételre, fűtésre. Vagy ő hontalan inkább? És azok, akik ételosztáskor, hosszan kígyózó sorokban várnak egy tányér meleg levesre? Ők kik?

Döbbenetesen sok család él ma szegénységben. Egy részük nyomorban. Nagyon sokan. Nem valami távoli, elmaradott országban, hanem itt. Európa közepén, a jóléti társadalomban. Sokan segíteni próbálnak, de vannak, akik a problémát sem értik. Mert ahonnan ők nézik, mást, máshogyan látnak. A minap olvastam egy cikket. Kukázókról szólt. Aztán a hozzászólások…egy kommentelő úgy vélte, nem a kukázással van a gond. A probléma az, hogy van mit kiszedni a szemetesből, mert pazarlunk, kidobjuk az ételt. Az ő szempontjából biztosan van igazság ebben is. Nem tudom. Azt tudom, hogy valami, valahol nagyon elromlott. Meg kellene javítani, mert most beteg a társadalmunk. Mi kell hozzá?

Talán csak egy marék szög.adomány